István király és Gizella királyné gyermekei közül csak két fiú neve maradt fenn: Ottóé, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, s korán meghalt), valamint Imréé. Imre nevét valószínűleg anyai nagybátyja, a később szentté avatott II. Henrik német-római császár után kapta.  1000 és 1007 között született Székesfehérváron. Életéről krónikák és legendák alapján vannak csak ismereteink.

„A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról (Zsolt 91,13), Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt” – olvasható Szent Imre 1110-ből származó legendájában.

Imre herceg neveltetésére nagy gondot fordítottak: oktatását 1015-ben Gellért püspök vette át. Hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait; a tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta.

A herceg aztán tizenöt éves korától István király mellett nevelkedett, számára íródtak az Intelmek. Elsajátította az államirányítás tudományát, a hadvezérséget és a diplomáciát. Az 1020-as évek végén elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja rá bízta a királyi sereg parancsnokságát is.

A huszonhárom éves Imre herceg kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. Édesapja kívánságára megházasodott, de feleségével szűzi életet élt, minthogy – legendája tanúsága szerint – a veszprémi Szent György-kápolnában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét: „Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: »A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!«”

Imre herceg 1031. szeptember 2-án halt meg, miután vadászat közben egy vadkan megsebezte, valószínűleg a bihari Igfon-erdőben. Itt épült fel a 11. és a 12. század fordulóján a Szent Imre-apátság a herceg szentté avatása után. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el. Halálakor és halála után sok csodás esemény történt a legenda szerint, az egyik ilyen Szent Euszébioszhoz kötődik.

„…ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárva Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanez a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott.”

VII. Gergely pápa Szent László király uralkodása idején, 1083. november 4-én István királlyal és Gellért püspökkel együtt avatta szentté Imre herceget. Ünnepe november 5-ére került.

Emléknapjához fűződő hiedelmekről és hagyományokról nem tudunk. A szent herceg neve keresztnévként mégis igen népszerű, sőt családnévként is (Imre, Imreh stb.) ismert.

Istenünk, te Szent Imrét tündöklő ifjúságában emelted szentjeid társaságába, miután sugallatodra neked szentelte életét. Engedd, hogy mindenkor közbenjáró segítőnk legyen nálad. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530)
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír