– Szent Arnold Janssen százötven éve, hivatalosan 1875. szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén alapította a rendet. Beszélne röviden a kezdetekről?

– Az 1870-es években Németországban Kulturkampf zajlott, emiatt a papok gyakorlatilag „munkanélküliekké” váltak. Arnold atyánk arra gondolt: ha helyben nem dolgozhatnak, miért ne mehetnének misszióba? Persze már korábban is foglalkoztatta a kérdés: hogyan lehetne német területen missziósokat képezni, missziós rendet elindítani. Végül erre nem volt lehetőség Németországban. Szent Arnold Janssen Hollandiában, a határ közelébe, Steylben alapította meg az Isteni Ige Társaságát.

A legelső steyli rendház egy megvásárolt kocsamaépület volt, de huszonöt éven belül már egy nagy rendi központ épült fel.

A rendben papok és szerzetes testvérek is vannak, és érdekes, hogy az első évtizedekben több testvér volt, mint pap – annak idején ez nagyon hasznos volt a missziókban. Az első verbita misszionáriusok (az egyikük Szent Joseph Freinademetz) Kínába mentek – Szent Arnoldban mindig is benne volt a kínai misszó vágya –, és utána indultak el az afrikai, amerikai és más ázsiai országok verbita missziói.

– Idővel két női ága is lett a rendnek…

– Ez egy nagyon szép történet, mert valójában a nők, akik látták, hogy Steylben épült egy missziós ház, maguk jelentkeztek, hogy ők is szeretnének közreműködni ebben a munkában. Elsősorban tehát a missziós vágy mozgatta őket. Eleinte segítőként dolgoztak a rendházban, és lassanként létrejött a Szentlélek Szolgálói Missziós Nővérek közössége. A társalapító Szent Arnold,  Boldog Helena Maria Stollenwerk és Boldog Josepha Hendrina Stenmanns nővérek együtt hozták létre a kongregációt. A missziós munka során látták, milyen fontos az imaháttér, ezért egy harmadik rendet is alapítottak: a Szentlélek Szolgálói Örökimádó Nővérek kongregációját.

Így teljes lett rendi közösség: két aktív missziós, férfi és női, illetve egy szemlélődő ággal.

– Ebből a gazdag, százötven éves történelemből mi az, ami a leginkább meghatározza a mai napig a rend karizmáját?  

– A legfontosabb, hogy

az Isteni Ige Társaság missziós jellegű, tehát küldetésben van.

A másik pedig a nemzetközisége, ami napjainkban nagyon látható módon valósul meg: hetvenhét országban dolgoznak verbiták, akik hetvenhat különböző nemzetet képviselnek. Mindenhol interkulturális közösségekben élünk. Szent Arnold Jannssen már az elejétől fogva ilyen jellegű rendet álmodott meg. Szépen kifejezi mindezt az idei jubileumi év mottója: A világosság tanúi mindenhonnan, mindenkinek. Tulajdonképpen a kezdetektől ez volt a rend célja: Krisztus világosságát közvetíteni szerte a világban.

– Ma már nem Európából indulnak missziósok távoli országokba, hanem más földrészekről jönnek ide. Mit ad az említett nemzetköziség az európai és a magyarországi misszióhoz?

– Nagyon fontos, hogy ezzel megjelenítjük a Világegyházat. Tapasztaljuk például, amikor missziós hétvégét tartunk valahol az országban, nem kell sok, hogy megszólítsuk az embereket, hiszen

már azzal, hogy kiállunk eléjük, tanúságot teszünk a Világegyházról.

A másik, hogy a különböző kultúrákban másként és másként éljük meg a hitünket, és az ide hozott örökségünkkel gazdagítjuk a magyar egyházat, a helyi közösséget.

– Az Egyház maga is missziós természetű… Mi a verbita misszió sajátossága, egyedisége?

– Eredetileg az volt a célkitűzés, hogy a verbiták oda mennek, ahol még nem hirdették az evangéliumot, vagy a helyi egyház még nem erősödött meg eléggé. A történelem folyamán ez némileg megváltozott. Úgy szoktuk mondani, most inkább kategoriális pasztorációt végzünk, azaz speciális lelkipásztori területeken dolgozunk.

Valóban,

az egész Egyháznak missziós küldetése van, sőt, minden megkeresztelt embernek egyénileg is, mégis meg tudjuk találni a helyünket ebben a nagy feladatban. Mindenhol a helyi igényekre ad választ a rend

– hatévenként van általános káptalan, de háromévenként tartományi káptalanokat tartunk, amikor mérlegeljük, mi az, amit érdemes folytatni az adott területen, milyen új kezdeményezéseknek lehetne létjogosultsága… Például Magyarországon legújabban a Fülöp-szigeteki vendégmunkásokkal való foglalkozás.

– Magyarországon hol szolgálnak a verbiták?

– A magyar rendtartomány százkilenc éves. Az első időszakban német ajkú hívekkel foglalkoztak a verbiták. Hamar nagyon sok hivatás született itt, ezért szemináriumot létesítettek Kőszegen, Budatétényben, Kiskunfélegyházán. Ez volt a magvetés időszaka. Aztán a kommunizmus időszaka alatt a verbiták sem folytathatták a szolgálatukat – akkor a magyar rendtagok kimentek külföldre, és szerte a világban dolgoztak. Ez a küldés időszaka volt a magyar rendtartományban. Amikor aztán az 1990-es években hazajöttek a magyar verbiták, megint változás történt. Látták, hogy különösen is a világi híveket kell lelkesíteni, ezt segítette például a Cursillo Mozgalom (ennek egyik magyarországi meghonosítója a Paraguayból hazatért Gaál Jenő SVD volt – a szerk.). Kiemelt feladattá vált a lelkigyakorlatok tartása papok számára, amit Szent Arnold Janssen már az elejétől fogva nagyon fontosnak tartott. Később becsatlakoztunk a cigánypasztorációba is Körömben, illetve az elmúlt években több plébániát is vállaltunk (Bicske, Vasvár, Kőszegszerdahely, Nagybecskerek-Muzslya). A legújabb szolgálati területünk pedig a már említett Fülöp-szigeteki vendégmunkások pasztorációja.

– Európa és benne Magyarország vonatkozásában újraevangelizációról szoktunk beszélni. Ez talán még nehezebb is, mint az elsődleges misszió. Mi ennek az oka, és hogyan lehet ma, a 21. században újraevangelizálni?

– Nehezebb az újraevangelizáció, mert ez azt jelenti, hogy újra meg kell hívni azokat, akik eltávolodtak az Egyháztól, aminek számos oka lehet. És nem könnyű újra megnyerni az embereket.

Másrészt a mai ember racionális, és csak azt akarja elfogadni, amit ért, illetve ami belefér a gondolkodásmódjába – a hit viszont több ennél. Az a kérdés, hogy valaki tud-e ajtót nyitni, hogy a Szentlélek beköltözzön az életébe, és így egy új zarándokút vegye kezdetét.

A harmadik ok, amiért nehéz az újraevangelizáció, az az elkényelmesedés, a jólét. Az emberek többsége materiális szempontból nem szenved hiányt. Ugyanakkor minden emberben él a vágy a lelki többletre. Az utóbbi időben látható például, hogy az értelmes fiatalok közül egyre többen csatlakoznak egyházi közösségekhez, mert  valamiféle belső hiányt éreznek, és keresőkké válnak. Ez sokakat visszavezet az Egyházba, ahol létezik hagyomány, van egyfajta rend.

Az Egyház napjainkban számos téren próbál alkalmazkodni a világhoz – de nem alkalmazkodnunk kell, hanem irányt kell mutatnunk, és a világnak kell alkalmazkodnia hozzánk. Természetesen eszközként lehet használni a világi dolgokat, de nem szabad idomulni a világhoz, mert mi nem e világból valók vagyunk – ahogy Jézus mondta, amikor imádkozott a tanítványokért (vö. Jn 17,14).

Ez az Egyház feladata: mutatni kell az utat, az evangélium örömét kell sugározni

– ahogy Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű enciklikájában kifejti –, és ez az, ami aztán vonzóvá teszi az Egyházat a világ számára.

– XIV. Leó pápa már első beszédeiben fontos témaként jelölte meg a missziót. Mit jelenthet ma a missziós Egyház, amikor megannyi új kihívással kell szembenéznie az Egyháznak és a társadalomnak egyaránt?

– Fontos tudatosítanunk,

azért van Egyház, mert van misszió, mert az Úr Jézus elküldte a tanítványokat, amiből az első közösségek megszülettek.

Ahogy mondani szokás: nem az Egyháznak van missziója, hanem a missziónak van Egyháza. A mai világban sokkal több a lehetőségünk, de sokkal nagyobb a felelősségünk is azzal kapcsolatban, hogy ezt az identitásunkat megéljük.

A misszió nemcsak a verbitáké, vagy néhány kiválasztott papé, hanem minden megkeresztelt emberé.

Ferenc pápa ezt úgy fogalmazta meg, hogy legyünk kilépő Egyház – ne egy asztal mögött, vagy a plébánián üljünk, hanem lépjünk ki a konfortzónánkból. Ma ezt jelenti a missziós hivatás. És hogy át tudunk-e lépni a határokon? Ez egyszerre kihívás és lehetőség a számunkra.

Fotó: Fábián Attila

Szalontai Anikó/Magyar Kurír