Rónay György életének és írói munkásságának középpontjában Krisztus áll, mindent a Megváltó tanításához viszonyítva vizsgál. A negyvenes évek második felében írt tanulmányaiban kifejti: a zsidók politikai messiást, a görögök új iskolaalapító bölcselőt vártak volna az Üdvözítőben. Ám az apostolok – ahelyett, hogy a valóságot össze akarták volna békíteni e várakozásokkal – a zsidó és pogány világ elé a meztelen Keresztet emelték,

„a megfeszített Krisztust, a királyt, aki nem a föld országait győzi le, hanem a bűnt és a halált, s az Igazságot, akihez az első lépés igazságokat kutató értelmük gőgjének alázatos megtagadása.”

Ez a Krisztus, aki „mintha köztünk feszíttetnék meg” – ahogy azt Szent Pál írja a Galátabeliekhez írt levelében (3,1) –, s aki

„itt köztünk és bennünk s értünk”, bűneink miatt és üdvösségünkért, Pascal szavai szerint „a világ végezetéig agóniában van”, „ez a megváltó, szenvedő és föltámadó Krisztus volt és marad mindenkor a keresztény tanítás lényege és középpontja, egyedüli középpontja és egyetlen lényege.”

A keresztény ember legfőbb hivatása Isten országán kívül élő felebarátai iránt

„se nem filozófiai, se nem politikai misszió, hanem kegyelmi; kegyelmi úton… kell kieszközölnie Istentől számukra azt a kegyelmet, a Léleknek… azt a világosságát, amelynek fényénél ők is megláthatják a megtestesült Igazságot és megérthetik a megfeszített Istent.”

Rónay György vallja: ez a megértés, ez a lélek szerinti ismeret azonos lesz a követéssel.

A szeretet krisztusi parancsát illetően Rónay tényként állapítja meg, hogy a keresztény tanítás szerint Isten a Legfőbb Jó, és Isten természete a szeretet. Ahogy azt Szent János első levelében olvashatjuk: „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (4,16). Ám a társadalomban, amelyben élünk, nem csak jóakaratú emberekkel találkozunk, nincs olyan ember, aki ne tapasztalná meg a saját maga bőrén az emberi természetünk gyarlóságából fakadó közönyt, ellenségességet, gyűlöletet.

A keresztények társadalmi hivatása viszont a társadalom minél hatékonyabb tökéletesítése, krisztianizálása, hogy amennyire lehetséges, már e földi világ is legyen hasonló a Szent Ágoston által jellemzett Isten Városához. Mivel pedig a megváltás minden egyes emberre kiterjed, a mi szeretetünknek is ki kellene terjednie mindenkire, barátra, ellenségre egyaránt.

Ám az is a természetünkből fakad, hogy a hozzánk közel állókat jobban szeretjük, mint másokat,

„de szeretnünk mindenkit kell és gyűlölnünk senkit sem szabad. Gyűlölnünk csak a rosszat, a bűnt kell – de nem a rossz hordozóját, a bűnöst.”

Mégpedig azért, mert a bűnös ember is ember, ő is Isten képére és hasonlatosságára alkottatott,

„s aki Isten képmását – bármily torz képmását – gyűlöli, magát az Istent sérti gyűlöletével; s mi jogon különböztetné meg magát azoktól, akik magát az Istent gyűlölik?”

A szeretetet pedig csak szeretetben lehet megvalósítani, és sosem gyűlölettel. Törekedni kell azonban a megvalósítására, mert az igazságos társadalomnak a szeretet az alapja.

Demokrácia és erkölcs kapcsolatát elemezve, Rónay figyelmeztet: a demokrácia csak akkor lehet valóban magasabb rendű más kormányformáknál és társadalmi rendeknél, ha az általa hirdetett, jobb eszményeknek – emberi szabadság és egyenlőség, a közjó megteremtése – a gyakorlatban is érvényt szerez, ha az élet minden területén tiszteletben tartja az erkölcs törvényeit,

„ha egész rendjét az erkölcs élő valóságára alapítja.”

A politika nem állhat az erkölcs fölött, emberi politika csak erkölcsös politika lehet. Az erkölcstelen, öncélú, csak hatalmi célokat szolgáló politika

„embertelen politika. S mert embertelen: magában hordja a társadalom rombolásának s önnön romlásának csíráit.”

A kereszténység és a kultúra közötti összefüggést vizsgálva, Rónay György történelmi tényként szögezi le, hogy a „sorozatos bálványimádások anarchiája” súlyos válságba sodorta az európai kultúrát. Minél inkább eltávolodott e kultúra a keresztény eszményektől, annál inkább vált embertelenné,

„fokozatos istentelensége nem is vezethetett másra, mint fokozatos elembertelenedésre.”

Emberi – és nem ember ellen való – kultúra csak úgy képzelhető el,

„ha a teljes emberen épül, ha az ember helyes fogalmán alapszik s az ember teljes személyiségének érdekeit szolgálja. A teljes embernek, az Isten-alkotta, szabad akarattal s értelemmel megáldott, szabadságra született, felelős emberi személyiségnek ezt az eszményét pedig a kereszténység őrzi és hirdeti a kultúra számára.”

A kötet talán legátfogóbb tanulmánya az, amelyet Rónay György Jacques Maritain Bergsontól Aquniói Szent Tamásig című könyvéről írt 1949-ben. Rámutat, hogy már a kötet címe is jellemző és irányt jelző, ugyanis a XIII. századtól kezdve

„a nyugati gondolkodás fokozatos dekomponálódása, egyensúlyvesztése, dehumanizációja megy végbe. Egyensúlyvesztés, melynek lényege a lét természetes hierarchiájának megrendülése az emberiség tudatában, s ezzel kapcsolatban az ember fogalmának téves értelmezése.”

A modern ember az Abszolútumot, a Legfőbb Létet különféle „rész-abszolútumokkal” helyettesítette, s a középkori világkép

„organikus, teocentrikus egységét szétbontotta, a harmóniát felváltotta a diszharmónia.”

Az újkor talán legfőbb törekvése, hogy az embert s az emberi tevékenységet ruházza fel azokkal az abszolút vonásokkal, melyek természeténél fogva nem az embert, hanem egyedül Istent illetik meg.

„Az ember bálványt alkotott magának és ez a bálvány könyörtelenül fölfalja alkotóját. Nem véletlen, hogy éppen az emberi autonómia leghevesebb követeléseit és megvalósítási kísérleteit jellemzi mindenkor valami embertelenség, valami démoni, sátáni vonás.”

Rónay megállapítja: a huszadik század megérte ennek a szélsőségesen emberelvű kultúrának a csődjét, ami az élet minden területére kiterjed.

„A nyugati kultúra századunk küszöbén elérkezett dehumanizálódása válságos szakaszába, amikor belső ellentmondásai végleg nyilvánvalóvá lettek; s a válságból aligha lehet más kivezető út, mint a rehumanizálás: az embertelenné lett kultúra újra emberivé tevése.”

Rónay György a lét hierarchiájának helyreállításában látja Aquinói Szent Tamás humanizmusának értelmét, vagyis

„megadni az embernek, ami az emberé, de megadni Istennek is, ami Istené. Megadni újra jogát s méltó helyét a szó keresztény értelmében vett szemlélődésnek, elismerni az ember testi mivoltából fakadó anyagi igényeit, biztosítani az igények kielégítését minden ember számára…, de tiszteletben tartani ugyanakkor az ember lelki mivoltából fakadó igényeit s biztosítani azok kielégítését is: vagyis elismerni létünk immanenciája mellett létünk alapvető transzcendenciáját. Rehumanizáció ez, de egyben rekrisztianizáció is.”

Rónay György tanulmányainak – mint egész munkásságának – lényege a lét teljességének megfogalmazása: számára természetes a kapcsolat Ég és Föld, Teremtő és teremtmény között, a középpont pedig Jézus Krisztus. Istennek a tagadásával, a Megváltó irgalmas szeretetének elutasításával lehetetlen emberséges világot létrehozni, ahogy azt az egész, általunk ismert történelem eseményei – különösen a XX. század szörnyűségei – tanúsítják (Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, 1999).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír