A mai ünnep – az áldott állapotban lévő Mária látogatása Erzsébetnél – különös értelmezését adja Christian de Chergé, a tibhirine-i (Algéria) trappista monostor 1996-ban meggyilkolt perjele, akinek boldoggá avatásáról januárban született döntés. Csigi Péter írásának szerkesztett változatát közöljük.

A Lukács evangéliumából (1,39–45) jól ismert történet szerint a várandós Mária felkeresi idősebb rokonát, aki szintén gyermeket vár. Különös a két nő találkozása: az egyikük túl korán, a másik későn lesz anyává. A történet egyúttal négyes találkozóvá is válik, hiszen a még meg nem született Keresztelő János és Jézus is ekkor kerül először egymás közelébe. Lukács szerint ez váratlan érzelmi reakciót váltott ki: Erzsébet méhében felujjong a magzat, Mária pedig szívbéli hálaadó dalra fakad.

1996-ban, az algériai polgárháború idején az Atlasz-hegységben lévő Tibhirine monostorban hét trappista szerzetes szenvedett vértanúhalált. Életáldozatuk a 2010-ben készült Emberek és istenek című film által vált széles körben ismertté. Egyikük Christian de Chergé, a közösség elöljárója volt, aki L'Invincible Espérance (A legyőzhetetlen remény) című könyvében Mária és Erzsébet találkozásában a keresztények és más vallásúak találkozásának mintaképét látja.

Mária és Erzsébet egyaránt különleges gyermeket hord a szíve alatt: az egyik a Messiással, a másik annak rokonával és előhírnökével várandós. Mária a Krisztust a világra hozó Egyház előképe, rokona, Erzsébet pedig utal a többi vallásra, amelyek mint a kereszténység „unokatestvérei”, szintén tartalmaznak és feltárnak valamit az isteni kinyilatkoztatásból. A kettejük közt létrejövő találkozás öntudatlan. A magzat János spontán ujjong Erzsébet méhében, az ösztönösen megérzett lelki rokonság okán.

„Tudjuk, hogy akikkel találkozunk, olyanok, mint Erzsébet: Istentől jött üzenet hordozói – írja Christian de Chergé. – Az egyházunk nem mondja meg, és nem is tudja, hogy milyen is valójában a kötelék az általunk képviselt Örömhír és a között az üzenet között, amely a másiknak ad életet. [...] Talán soha nem fogjuk tudni pontosan, hogy mi is ez a kapocs, de azt nagyon is tudhatjuk, hogy a másik is Istentől jött üzenet hordozója. Mit kell tehát tennünk? Miben áll a tanúságtételünk? Mi a helyzet a misszióval? [...] amikor Mária megérkezik, Erzsébet az, aki először megszólal. Vagy mégsem? Bizonyára Mária köszöntötte őt először: »Békesség. Béke veled.« És ez az egyszerű köszöntés Erzsébet bensőjében megmozdított valamit, vagy inkább valakit. Ebben a vibrálásban hangzott el valami. Az Örömhír. Nem az egész Örömhír, csak annyi, amennyi belefér ebbe a pillanatba.”

„...ha figyelmesek vagyunk, ha a másikkal való találkozásunkat figyelemmel vesszük körül, azzal a vággyal, hogy találkozzunk egymással, valamint hogy szükségünk van a másikra, és arra, amit mondani akar nekünk, akkor nagyon valószínű, hogy a másik fog mondani valamit nekünk, ami összekapcsolódik azzal, amit hordozunk, valamit, ami feltárja bűnösségünket, valamit, ami kiszélesíti eucharisztiánkat” – fogalmaz Christian de Chergé.

A trappista szerzetes arra a mély igazságra mutatott rá, hogy keresztények és nem keresztények, zsidók és muszlimok, katolikusok és protestánsok, agnosztikusok és ateisták egymásra vannak utalva, hogy megérthessék az isteni kinyilatkoztatást. Egymással folytatott párbeszédeink ezért nemcsak annak az igazságnak a meggyőződéséből kell, hogy fakadjanak, amit birtokolunk, hanem annak felismeréséből, hogy szükségünk van egymásra. A másik nélkül egyszerűen képtelenség elénekelni a saját Magnificatunkat.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír