Június 14-én pappá szentelte Márfi Gyula veszprémi érsek Laposa Norbert, Tódor Szabolcs és Aradi László diakónusokat.

Szentbeszédében Márfi érsek irodalmi, lírai példákkal illusztrálta Ady Isten, a vigasztalan és Tóth Árpád Az új Isten című verse nyomán, hogy mennyire félreérthették, mennyire nem ismerték Isten valóságos arcát, személyét, lelkiségét e költők, mikor egy rossz pillanatukban  Istent „a hideg ámennek atyjaként”, „oltárok gyertyái közt fehérlő, alabástrom közönnyel hallgató egek lakójaként” jellemezték, aki „úgy forgatja a Mindenséget, mintha unott játékot űzne…” Különösen ridegnek, kegyetlennek tűnnek e szavak számunkra Jézus Szent Szíve miséjében, mutatott rá az érsek. Istenről tudjuk a teremtéstörténetből is, hogy nem ujjlegyintéssel teremtette a világot, a zsoltárokban pedig olvashatjuk, hogy még a csillagokat is számon tartja, nevén szólítja valamennyit, s számtalan példa alapján megtapasztalhatjuk, hogy Isten nem feledkezik meg a világról, ma sem, hatalmas erejével és nagy-nagy szeretetével tartja azt fönn. Jeremiás majd Ozeás könyvéből idézett igéket Isten irántunk, gyermekei iránt érzett gondoskodó szeretetéről. Isten az Újszövetségben  már nemcsak úgy tűnik fel, mint nekünk, gyermekeinek az atyja, hanem mint vőlegény, mint jegyes, mint népének a férje, aki szeretettől lángoló szívvel fordul hozzánk, és népe viszont-szeretetére vágyakozik, mutatott rá. „Kitépem testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy törvényeim szerint éljenek..” – olvashatjuk Ezekiel könyvében (11,20.). Isten szeretete, mutatott rá, leginkább Jézus Krisztusban öltött testet, akit elküldött a földre, aki lángoló szíve szeretetével fordul hozzánk. Tud Istennek tetsző módon sírni és örülni egyaránt, mondta és bibliai példákkal illusztrálta ezt.

Majd a szentelendőkhöz szólva intette őket: Nektek is meg kell tanulnotok együtt sírni a sírókkal és együtt örülni az örvendezőkkel. Érezzétek mindig nagyon közel magatokhoz az értünk szenvedett, értünk síró és velünk örvendező Krisztust, mert nélküle nem lehettek igazán boldogok. Fontos, hogy minden nap szenteljetek időt az imádságra, a Jézussal való bensőséges találkozásra, tárjátok elé örömeiteket és bánataitokat. A kötelező szertartásokon, liturgiákon túl erre soha ne sajnáljátok az időt, mert különben ki fogtok égni. S ha magányosnak érzitek magatokat néha, forduljatok Jézushoz, az Örök Baráthoz, a végtelen Szeretet-Istenhez, vele osszátok meg örömeiteket és bánataitokat egyaránt. Ez mindig erőt ad a nehézségekben s ugyanakkor segít, hogy ne bízzátok el magatokat, mondta. S mindemellett szükséges, hogy az Istennel való szeretetkapcsolat túlcsordulva áthassa az emberekkel való szolgálatotokat is, mutatott rá. Ne zárjatok ki senkit a szívetekből, minden ember, aki hozzátok fordul, legyen fontos a számotokra. Ne vessétek meg azokat, akik a vallási ismeretekben járatlanok! S ha ilyenek vetődnek be esetleg hozzátok, mert kereszteltetni akarnak egy gyereket, házasodni akarnak, vagy temetést jelentenek be, fogadjátok őket mindig nagy szeretettel, ültessétek le őket, beszélgessetek vele, s tudjatok mindig jókívánságot kifejezni, örömöt megosztani velük. Amikor pedig gyóntattok, tegyétek azt a magatok üdvösségéért is, meg az gyónó emberek üdvösségéért is. S amikor magatok is gyóntok, tartsatok bűnbánatot mindig azért is, hogy olyan lelkipásztorok tudjatok lenni, akinek tiszta a szíve, akinek a liturgikus szolgálata nem produkció, nem csak szereplés, hanem őszinte szolgálat, tanúságtétel és imádság – zárta gondolatait az érsek.

A szentelés szertartásában felhangzott a szentelő püspök imádsága: „Állj mellettünk, Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten! Az emberi méltóság szerzője te vagy, és te vagy minden kegyelem kiosztója, általad áll fenn a mindenség, mert te vagy szilárd alapja… Add meg e szolgáidnak, kérünk, mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd meg szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled, Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét, életük pedig legyen az erények példája.”

A szentelendők ígérete, fogadalma után pedig fekhangzott a Mindenszentek litániája. A papjelöltek leborultak a földre, és az egybegyűlt közösség imádkozott fölöttük, értük. Majd a szentelő püspök kezét a szentelendők fejére téve mondott imát értük s a papság tagjai követték őt. Beöltözés után az érsek megkente kezüket krizmával, s átadta nekik szolgálataiknak liturgikus eszközeit. Végül a szentmiseáldozattal zárult a szertartás, melynek végén a szentelendők nevében Aradi László mondott köszönetet szemináriumi tanáraiknak, paptestvéreiknek, családtagjaiknak és mindenkinek, aki segítette őket a papi hivatásba való eljutásukban.

Toldi Éva/Magyar Kurír