Kedves Testvérek!

Ebben a nagyböjtben péntekenként az Úr Jézus kérdésére keresünk választ, amit apostolaitól kérdezett, tudniillik, hogy „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15)

Jean Guitton, a neves katolikus filozófus írta: „Emlékszem, hogy André Maurois olykor félrevont, hogy elmondja: „Úgy gondolkodom, mint Alain, tehát csodálattal veszem, amit az Evangélium mond, isteni és emberi igazságot találok benne; ne kényszerítsenek azonban, hogy hinnem kelljen: ez megtörtént.” S emlékszem, hogy öreg barátom, Couchoud, aki egész életében az Evangéliumról filozofált, azt mondta: Elfogadom az egész Hiszekegyet, kivéve, hogy Poncius Pilátus alatt.” Minden dogmát jóváhagyott volna, feltéve, hogy konkrét történeti kontextus nélkül tárultak föl.” (Giovanni Martinetti SJ: A mai hit észérvei) Vagyis csodálták az Evangéliumban megfogalmazódó Jézus-arcot és tanítását, szkepszissel és gyanakvással tekintettek annak történelmi megalapozottságára.

S itt az első kérdés: szükséges-e a Krisztusba vetett hitünket történelmileg megalapozni? Az Apostoli hitvallásban ezt valljuk meg Jézusról:
„…született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszíttették,
meghalt és eltemették.”

A Nícea- konstantinápolyi hitvallásban pedig:
„Megtestesült a Szentlélek erejéből
Szűz Máriától, és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk
keresztre feszítették,
kínhalált szenvedett és eltemették.”

Tehát a hitvallásokban, ahol megvalljuk Jézus Krisztus istenségét, emberségét, megvalljuk azt is, hogy belépett a történelmünkbe. Ezért szerepel a Credóban Poncius Pilátus neve, s az Újszövetségben császárok, helytartók, főpapok megemlítése, hogy hittel valljuk: valóban emberré lett, ezáltal „bemérhetővé” a történelemben. Így keresztény hitünk is lehetővé teszi, sőt felszólít minket arra, hogy elinduljunk Jézus Krisztus történelmi „megközelítésére”.

Ezzel szemben Karl Barth református és R. Bultmann evangélikus teológus fölöslegesnek tartják ezt a megközelítést. Bultmann bevezet egy radikális szakadást a hit Krisztusa és a történelem Jézusa között. Álláspontja két meggyőződésre alapul. A történelmi meggyőződése az, hogy mi gyakorlatilag semmit nem tudhatunk a Názáreti Jézusról, ha csak azt nem, hogy létezett, meghalt a kereszten, és eredete annak a történelmi mozgalomnak, ami a kereszténység lesz. De ennek végül is nincs jelentősége számára. Így fogalmaz: „A hagyomány Jézust nevezi meg mint e a gondolatok szerzőjét, és van komoly esélye, hogy ez valóban így van. De még ha másképpen lenne is, az nem változtatna semmit azon, amit a hagyomány mond [...]. De mindenkinek szabad marad, hogy Jézus nevét zárójelbe tegye, és úgy tekintse ezt a nevet, mint egy rövidítését a jelenségnek, amivel foglalkoznak.” (R. Bultmann: Jésus. Mythologie et démitologisation) Teológiai meggyőződése pedig az, hogy a történelemnek nincs jelentősége a hit dolgában. Vagyis „nincs semmi különbség a között a biztonság között, ami a jótettekre épül, és a között, ami az objektív tudásra épül.” Ebben az értelemben is alkalmazva Luther tézisét, miszerint az ember a hit által igazul meg, a törvény tettei nélkül.

Mindezekkel szemben az apostoli hit – láttuk a hitvallásokban is – nagy jelentőséget tulajdonított Jézus emberi eseménye teljességének, halálától, feltámadásától húsvét előtti szolgálatáig, egészen születéséig. Szent János szerint az „Ige testté lett” (Jn 1,14), Bultmannál azt lehetne mondani, hogy a „test igévé lett”, vagyis feloldódott az értelmezésekben.

Jézus történetiségének kérdése a XVIII. században, az ún. „felvilágosodás” korában vetődött fel kritikusan. A XVIII. században új kérdéseket vetnek fel az ember Jézussal kapcsolatban, de inkább az ész, mint a történelem nevében. A felvilágosodás (Aufklärung) filozófiája megtagadott minden helytállóságot a történelemtől, mint olyantól, és abszolút prioritást adott az észnek. Még nem Isten létét tagadta, sokkal inkább a „természetfelettit”, a „kinyilatkoztatást”. Így például úgy mutatták be Jézust, mint a pár excellence Bölcset. Jean-Jacques Rousseau például kifejti lelkes szavakkal a Jézus és Szókratész közti párhuzamosságot „Profession de foi du vicaire savoyard” című művében. De csodálata Jézus fennkölt erényessége iránt együtt jár egy elég erőteljes gúnyolódással a dogmák, misztériumok és csodák iránt. „Távolítsátok el – írta – az Evangélium csodáit, és az egész föld ott lesz Jézus Krisztus lábai előtt.” Kant nem sokkal később A vallás a puszta és határain belül című művében kidolgoz egy „filozófiai teológiát”. Jézus nála a „példás ember”, aki megvalósította az „Istennek kedves emberiség ideálját”. A XIX. századi kritikákat is az „Aufklärung” inspirálta, vagyis az ész autonómiája. De egy újabb dolog társult hozzá a XIX. században és ez a történetiség gondolata. Naiv módon, a természettudományok mintájára optimizmussal fordultak a történelem mint tudomány felé, azt gondolva, hogy az objektív módon képes rekonstruálni a tiszta tényeket. Így fordult ez a „historicizmus” a Jézus-kérdés felé is. Célja ez volt: megszabadítani Jézus alakját a hit, a dogmák páncéljától, és rekonstruálni a „tiszta, történeti Jézust”. Így Németországban David-Frédéric Strauss Jézusról szóló könyvében megkülönbözteti a „történelmi maradékot” és a „mítoszt”, s ami nem más, mint „az ember abszolút ideáljának, ami az emberi értelemmel vele született” képe, vagyis örök igazságok hordozója, s így alkalmas egy újraértelmezésre, az emberiség vallásának értelmében. Franciaországban Ernst Renan inkább népszerűsítő „Vie de Jesus”-a megrajzol egyfajta portrét Jézusról mint „szelíd galileai álmodozóról”. Később aztán megjelentek a Jézusról mint erkölcstanítóról, szociális forradalmárról stb. írt könyvek is.

Mindezekkel kapcsolatban írta Bernard Sesboüé, hogy ezek a téves vagy egyoldalú megközelítések mindenesetre rámutatnak a valódi kérdésekre, melyeket mi teszünk fel Jézussal kapcsolatban. Azt írja: „Jézust illetően ezek megfogalmaznak részigazságokat, melyek néha szokatlanok, de főleg kifejezik azt a sajátos pontot, ahol az emberi értelem ellenáll Jézus eseményének és üzenetének 'botrányával' és 'oktalanságával'.” (Bernard Sesboüé: Jésus Christ á ľimage des hommes)

Már Szent Pál megfogalmazta ezt az első korintusi levélben: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök, Krisztus Isten ereje és Isten  bölcsessége.” (1Kor 1,22-24) És ma is sokan elfogadnák Őt, mint erkölcstanítót, szociális apostolt, vallási tanítót, de mikor isteni öntudatáról van szó, ma is sokan azt mondják: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” (Jn 6,60)

Azóta már Bultmann tanítványai is elfordultak mesterüktől, és újra érdeklődnek a történeti Jézus iránt. Ugyanakkor ma már túlhaladtak a naiv, természettudományos megközelítéshez hasonlítható történelemszemléleten is. A történelmi ismeret sohasem választható el azoktól az előfeltételektől, melyekkel egy-egy történész dolgozik.
*

A Jézusról szóló állítások úgy jelennek meg az Újszövetségben, mint tényközlő tanúságtételek. A szentírók tényeket állítanak Jézusról, és megvallják Jézus Krisztusba vetett hitüket. Ez viszont nem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne a bibliai elbeszélések által eljutni bizonyos pontokig, melyek a történettudomány szemében is biztosak lesznek. Azt is látjuk ma már, hogy a liberális, kritikus, ún. „anti-dogmatikus” a priori állítások, melyek az előbb említett kritikus Jézus élete-könyvekben megjelennek, maguk is dogmatikusak valójában, hiszen már a kezdeteknél (a priori) kizárják, hogy Jézus más legyen, mint egyszerű ember, és arra törekednek, hogy – különféle formákban – igazolják a szerzők humanista ideálját Jézus személyében. Az apostoli Egyház számára az Evangélium nem egy a mai formában megírt életrajzot jelentett. Ők hirdették azt a Jézus Krisztust, akit ismertek, akinek tanítványai voltak, és tanúskodtak a tényről, aminek tanúi voltak, hogy „valóban feltámadt”.

Az írott evangéliumok kialakulásában a Dei Verbum alapján három fokozatot különböztethetünk meg:

1. Jézus élete és tanítása. Az Egyház szigorú meggyőződéssel vallja, hogy a négy evangélium, „melynek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított örök üdvösségünkre.” (DV 19. p.)
2. Az apostoli igehirdetés: „Amit Krisztus mondott és tett, azt az apostolok, mennybemenetele után továbbadták hallgatóságuknak, a dolgok olyan mélyebb megértésével, melyre Krisztus megdicsőülésének eseménye és az Igazság Lelke vezette őket.” (DV 19. p.)
3. Az írásba foglalt evangéliumok: „A szent szerzők pedig úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy szóbeli vagy írásos hagyományokból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az igehirdető formát, de mindig úgy, hogy Jézusról csak a színtiszta igazat közöljék velünk.” (DV 19. p.)

Az evangéliumok tehát nem Jézus-életrajzok, hanem Krisztust hirdető tanúságtételek, ahol az apostolok, az apostoli egyház Jézus életének és tanításának gazdag tárházából hoz elő az igehirdetés céljából részeket. Ezért írhatja a neves katolikus bibliakutató J. M. Lagrange O.P, hogy „lehetetlen Jézus-életrajzot írni, ott vannak az evangéliumok, azokat kell megérteni”.

Jézus történelmi létét hirdetik a pogány források is, mint Tacitus, ifjabb Plinius, Suetonius vagy Hadriánusz császár levele Minucius Fundanushoz, valamint a zsidó történetíró Josephus Flavius „Zsidó régiségek” című könyve is. De mindezeknél, valamint az archeológiai leleteknél is fontosabbak a keresztény források, a négy evangélium, az apostolok – főleg Szent Pál – levelei, melyek mind az I. századból származnak, s melyeket már Antióchiai Szent Ignác idéz a század végén, s amelyeknek szövegét papirusztekercs-töredékek százai tanúsítanak az akkori Római Birodalom egész területéről. A szövegkritikusok végső, összegző ítélete így hangzik: „Általánosságban kijelenthető, tudományosan megalapozott bizonysággal, hogy a lényeges szöveganyag minden hamisítás nélkül megmaradt.” (A. Vögtle, idézve: Gerhard Kroll: Jézus nyomában)

Láttuk tehát, hogy a Názáreti Jézusnak mint Krisztusnak és Úrnak a hirdetése: hitbeli tanúságtétel egy eseményről. Ez azt jelenti, hogy a hit a történelemhez irányít minket: a hitnek van egy tartalma, ami megelőzi a hitet, és ez a tartalom egy, a mi történelmünkben megvalósult esemény. Mivel a hit kell, hogy „értelmes hódolat” legyen, az érdeklődés, amit a hit kér tőlünk a történelem iránt, kell, hogy magába foglalja a kritikai kutatás minden dimenzióját. De fordítva is igaz: a történelem a hithez irányít minket: a Názáreti Jézus eseménye csak a hit révén nyer értelmet: Istenbe vetett hit, Jézusba vetett hit, a tanúk hite által.

A Kalkedóni Zsinat (451) úgy definiálta Jézus Krisztust, mint aki egyetlen (isteni) személy, két (isteni és emberi) természetben. Ez a definíció alkalmazható a mi témánkra is.

1. Ha Jézus Krisztus valóban ember, hitelesen megtestesült történelmünkben, akkor kell, hogy egy sajátosan történelmi úton elérhető legyen.
2. Ha Jézus Krisztus valóban Isten, akkor ezt nem lehet felfogni, mint olyant, csak a hit által. Istensége nem lehet soha egy empirikus megállapítás tárgya vagy egy tudományos levezetés konklúziója.
3. Végül: Ha Jézus Krisztus egyetlen és ugyanaz istenségében és emberségében, akkor a hit és a történelem kell, hogy egymásba illeszkedjenek egy egyetlen eljárásban, ami nem eredményez a különféle szintek között semmiféle keveredést és semmiféle elválasztást.

Kedves Testvérek!

Elindultunk Jézus Krisztus megközelítésére, keresésére a történelemben. Előttünk áll egy csodálatos ember, aki szétfeszít minden evilági kategóriát, és akiről tanítványai, apostolai azt vallják, hogy Isten Fia, Krisztus. Megváltó. Életükkel tanúskodnak arról, hogy feltámadt. Ez a Jézus nekünk is felteszi a kérdést: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15) Ha a Szentlélek kegyelmével mi is ki tudjuk mondani: „Te vagy a Messiás az élő Isten Fia”, akkor eljutottunk a hithez. Ennek a hitnek az öröme töltse be lelkünket nagyböjti előkészületünk folyamán!

Ámen.