vasárnap, október 13, 2013
Őt illesse minden hálaadás! - Évközi 28. vasárnap
A mai vasárnap szentírási részei, az első olvasmány és az evangéliumi
szakasz a lepráról, a gyógyulásról és hálaadásról szólnak.
Az első olvasmányban, mint hallottuk a szíriai Naamán szabadul meg
Elizeus próféta által a leprától, amiért hálája jeleként ajándékot akar
adni a prófétának, amit azonban a próféta teljes önzetlenséggel
visszautasít…
Az evangéliumi szakaszban pedig arról olvastunk, hogy az Úr Jézus tíz
embert szabadít meg a lepra testi és lelki kínjaitól, viszont csak egy
tér vissza közülük – egy idegen –, hogy megismételje Naamán hálálkodó
tettét, s ezért fizikai egészségével együtt elnyeri az üdvösség
ajándékát is.
A lepra Jézus korának talán legszörnyűbb betegsége volt. Azért is a
legszörnyűbb, mert gyógyíthatatlan és fertőző volta miatt a leprást
mindenki magára hagyta, amivel együtt járt a magányosság és kivetettség
érzése, illetve kirekesztettség ténye. Az egészségesek védelmében
szigorúan elkülönítették őket. Ha egészséges embert láttak feléjük
közeledni, kötelességük volt kiáltozni: Leprás! Leprás!
A tíz leprás is kiáltozik, de nem a megszokott módon. A bizalommal telt
kiáltásuk, segélykérés: "Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" A kiáltás
meghallgatásra talál. Az Úr Jézus azonban egy feltételt szab: „Menjetek,
mutassátok meg magatokat a papoknak”.
A mózesi törvény ezt a már megtisztult leprásoktól kívánta meg, hogy
tudniillik ellenőriztesse a gyógyulást. Jézus még meggyógyulásuk előtt
kéri ezt a tíz leprástól, így akar rámutatni a törvény iránti
engedelmesség értékére.
Ma is sok leprás él a földön. Ez alatt most elsősorban nem a testi, a
fizikai leprát értem, sajnos ebből is van bőven, hanem a lelki
betegségekre gondolok. Felgyorsult tempójú világunkban nincs időnk, a
minket ért hatásokat, eseményeket feldolgozni. Feldolgozatlanul
elfolytjuk ezeket az erőket, energiákat, melyek aztán ott rombolnak
tovább a tudatalattinkban.
Napjainkban, amikor az egyre nagyobb aktivitásra, az egyre több
tevékenységre tevődik a hangsúly, olyan teljesítményeket várnak el
tőlünk, melyeknek, ha megfeszülünk, sem tudunk eleget tenni. Ebből aztán
újabb sikertelenségi érzések fakadnak bennünk, egyre értéktelenebbeknek
érezzük magunkat.
Ha körültekintünk, azt kell látnunk, hogy szinte mindenki szenved
valamilyen szorongástól, félelemtől, depressziótól s a „lélek hat a
testre” elv alapján a lelki betegség lassan fizikai betegséggé válik.
Hány és hány esetben fordul elő, hogy valaki komoly panaszokkal fordul
az orvoshoz, s miután a kivizsgálásokat elvégzik, megállapítják, hogy a
betegségnek semmi fizikai oka nincs.
Amikor a lepráról beszélünk, akkor a lelki lepra, a közöttünk terjengő
bűnre is gondolnunk kell, amely rabbá teszi az embert, és megbontja
belső, lelki békéjét. Lassan rohasztja lelkünket, s megfelelő
gyógyszerek hiányában nem tudunk gyógyítani, gyógyulni.
Ki szabadít meg minket ettől a betegségtől? A mai evangéliumi szakasz
tanítása szerint: Krisztus az, aki elhozta az Isten Országának
örömhírét, egyedül ő tud meggyógyítani bennünket.
Csakhogy társadalmunk agyonhallgatja ezt az örömhírt, nem kell Jézus
Krisztus, nem divat beszélni róla, még a keresztény családokban sem.
Pedig ez olyan, mintha a halálos beteg elől eldugnánk az életét megmentő
gyógyszert. Vajon meddig kell még szenvednünk, és mikor döbbenünk rá,
hogy nincs más orvosság lelki lepránkra, mint Jézus Krisztus örömhíre,
tanitása.
Ahogy Jézus Krisztus a tíz leprást meggyógyította gyógyíthatatlannak
vélt bajuktól, úgy gyógyíthat meg minket is kilátástalannak vélt lelki
bajainktól. A legkirívóbb esetek bizonyítják: alkoholisták,
kábítószerfüggők, szenvedélybetegek találtak vissza az igazi életbe
egyszer, s mindenkorra – azok, akik rátaláltak Jézusra, akik felismerve
lelki-leprájukat volt bátorságuk Jézushoz kiáltani „Jézus, Mester!
Könyörülj rajtunk!"
A csoda megtörténik: mind a tíz leprás meggyógyul. Az igazán érdekes
mégis az, amit a csodálatos gyógyulás után tesznek ezek a meggyógyult
emberek. A gyógyulás egyforma, de a ráadott válasz, reagálás részükről,
eltérő. „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és
emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez
szamariai volt”(17, 15-16).
A többi kilenc nem tartotta szükségesnek, hogy visszatérjen és
köszönetet mondjon. Talán azért, mivel a választott nép fiaiként
természetes dolognak tartották Isten ajándékait. Ezzel szemben az
idegen, a szamariai, nem mer magának semmiféle jogot tulajdonítani, s
mivel méltatlannak tartja magát Isten kegyére, alázatos és hálás szívvel
fogadja Isten jótéteményét. „Állj fel és menj! Hited
meggyógyított!”(17,19).
A többi kilenc boldogan elsiet, hogy örömét és a vele megesett csodát
másokkal is megossza. Elmennek, hogy a törvény szerint megmutassák
magukat a papoknak. De valahol egy kicsit azt is meg akarják mutatni,
hogy olyasmi történt velük, ami előttük csak nagyon kevesekkel. S a
csoda mámorában elfelejtik mindazt, ahogyan és aki által az megtörtént.
Csak egyetlenegynek volt közülük annyira nyitott a szíve, hogy meglássa,
Isten személyesen nyúlt bele az ő életébe akkor, amikor Jézus
meggyógyította őt. Annak felismerése, hogy Isten jót tesz vele, hálával
és örömmel tölti el a szívét.
Tízből egy – ez az arány ma is áll. Ha valami jó ér bennünket az életben
természetesnek vesszük, hiszen megszenvedtünk, megdolgoztunk érte,
tehát megérdemeljük. S ha elmarad a jó, akkor fel vagyunk háborodva.
A közmondás szerint az emberek a jótettek emlékét vagy a porba írják
vagy a folyóvíz tükrére! Sokszor érzi így az ember! Ennek okát a nagy
magyar író Eötvös József abban látja, hogy: „Az ember nem szívesen
emlékezik azokra az időkre, amikor mások segítségére szorult!” Ezt akár
el is fogadhatnánk gyarlóságunk magyarázataként! Ilyenek az emberek, de
nem szükségszerűen kell ilyennek lennünk! Jézust kell követnünk, aki a
hálátlanságok ellenére sem szűnt meg soha jót tenni!
Az arabok szent könyve, a Korán, azt tanítja: „Aki egy árvának a fejét
megsimogatja, minden hajszáláért, amelyhez e simogatás közben a keze
hozzáért, egy-egy fénysugarat fog kapni a feltámadáskor!” Ezt a
vigasztaló üzenetet olvassuk ki az evangéliumból. Jézus meg akar győzni
minket, hogy a meglévő emberi hálátlanságok ellenére is érdemes jót
tenni másokkal. Igaz, hogy Jézus nem olyan garanciákat ad nekünk ebben
az ügyben, mint amit a világ elvárna. Ebben a világban a jó és a jóság
alig-alig részesül elismerésben és megbecsülésben! De Istennél más a
helyzet! Az emberek temetnek és felejtenek, de Isten nem felejt sohasem!
Egy ügyvéd, aki arról volt nevezetes, hogy szegény ügyfeleitől nem
fogadott el mást csak egy szál virágot. Ezt a virágot megszárította és
egy párnahuzatba tette. Azt mondta: „Ez a párna legyen a fejem alatt a
koporsómban!” Milyen szépen kigondolta. Örök nyugalmát jótetteinek
emlékére alapozta!
Érdekes, hogy a gyerekeket arra neveljük mi felnőttek, hogyha valamit
kapnak valakitől, azt azonnal köszönjék meg, ne legyenek faragatlanok,
neveletlenek. S milyen különös, hogy a legnagyobb ajándékozóval,
Istennel szemben – akitől minden jót kapunk – azonnal lepereg a jó modor
rólunk, s nem tartjuk magunkat neveletleneknek, ha elmarad a hála, a
köszönet.
De Isten mégsem háborodik fel hálátlanságunk láttán, mert a hálára
tulajdonképpen nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Hiszen
gyógyulásunk nem teljes a hála nélkül.
Hálásnak lenni és megköszönni azt jelenti, hogy minden jót, ami az
életemben történik, magának a jóság forrásának: Istennek köszönök meg.
Nem tartom azt a sors kezének, véletlennek vagy éppen olyan dolognak,
amit megérdemeltem. A jóval és a hétköznapi csodákkal Isten az én lelki
betegségemet, az én lelki leprámat akarja gyógyítani. Annak a
megtapasztalása pedig, hogy Isten még az én hétköznapjaimban is jelen
van, segíthet abban, hogy felismerjem őt még akkor is, amikor
elrejtőzve, titokban közelít felém.
Szent Ferenc atyánk a meg nem erősített regulában arra biztat, hogy
„minden jót a fölséges és hatalmas Úristennek adjunk vissza, és ismerjük
el, hogy minden jó az övé; neki adjunk hálát mindenért, akitől minden
jó származik. Legyen minden a fölséges és hatalmas, igaz és egyedül való
Istené; neki adassék és őt illesse minden tisztelet és tisztesség,
minden dicséret és áldás, minden hálaadás és dicsőség, mert minden jó az
övé és ő az egyedül jó.”
A tíz leprás közül csak az egy visszatérőnek, hálát adónak mondja Jézus:
„Kelj fel, és menj! Hited meggyógyított téged!” Csak az Istennek hálát
adni tudó emberben teljes a gyógyulás. Ugyanis ebben az esetben hálát
adni azt jelent: HINNI. Aki hálát ad Istennek, az természetesen hisz is
benne. Az a külső jeleken, törvényeken, sőt a csodákon is túlra,
mélyebbre lát. Az ilyen ember kétszeresen is gyógyult.
A tízedik leprás, aki felismerte Jézusban az Istent és a Messiást, az
valóban kétszeresen egészséges lett: emberi és vallási értelemben is.
Amikor visszatért a társadalomba, akkor egyúttal Isten országának is a
polgára lett, míg a többi kilenc csak az emberi társadalomba talált
vissza. Azt hiszem, nem kétséges, hogy melyik visszatérés ér többet az
evangélium fényében.
Lássuk meg a mai vasárnap szentírási üzenetének fényében, hogy lelki
bajainkra, lepránkra a gyógyszer már kétezer éve létezik, mert Jézus
Krisztus megváltott minket. Gyógyulásunk csak akkor valósul meg, ha
élünk ezzel a gyógyszerrel, és akkor lesz teljes, ha hálát tudunk adni
érte, mert a hála az ember egyedüli helyes válasza az Istentől kapott
ajándékokra.
Ezzel a hálaadó lelkülettel folytassuk a szentmisét, az Eucharisztiát,
mely hálaadást jelent. De ne csak most, hanem minden vasárnap, és minden
Eucharisztiában való részvételünket a hálaadás jellemezze, Istennek
irántunk tanúsított nagy jóságáért. Ámen.
Bejegyezte:
Szilveszter Barát
dátum:
0:30
Kommentáld!