Középkorú férfi teker el kerékpárjával a templom előtt, majd hallva a nyitott templomnak köszönhetően kiáradó éneket, visszanéz, szemében csodálkozás. Elgondolkodik, a templom oldalához köti biciklijét, majd zavartan, izgatottan besétál. Vajon mikor volt utoljára a templomban? Számít ez? Dehogy. Csak az számít, hogy most itt van. Azért jött, mert nyitva volt a kapu. Isten házának ajtaja. Azért, mert megérezte azt a különleges, szavakkal leírhatatlan nyugalmat, amelyet egy templom áraszt.  Leírhatatlan erőt és értéket, nem is lehet ezt szavakba önteni.  Nézem az arcát és csak az jut eszembe, ez az ember hazaérkezett.

Körbenéz, szemében csillogás, majd becsukja szemét, hogy átadja magát a helynek. Dehogy a helynek, Istennek. Talán épp azon gondolkodik, hogyan is illene imádkozni, hogy mit mondjon most az ő Teremtőjének. Pár perc elmélkedés után, arcán mosollyal sétál ki a templomból és száll vissza kerékpárjára, hogy tovább tekerjen a pesti éjszakába. És jönnek és jönnek, szinte percenként fiatalok és idősek, turisták, hívők és nem hívők, mert nyitva a templom ajtaja. Mert érdekli őket mi történik odabent. Érzik a helynek a különleges varázsát, a szent erejét, a szakralitását. Valaki egy percre, valaki a záró áldásig, valaki még tovább tér be. Semelyikük nem ide indult, nem így tervezték a vasárnap estét, s most mégis úgy érzik, hogy a legjobb helyen vannak.

Ne zárjátok be Isten házát a mise/istentisztelet idejére! Ne legyetek önzők, akik csak magukénak akarják azt a meghittséget és élményt, amelyet ott megtapasztaltok minden héten. Merjétek kinyitni az ajtókat, és megmutatni mindenkinek a csodát. Hogy Isten valóban létezik, és mennyire szeret bennünket. Ezt nem szabad eltitkolni, nem szabad kulcsra zárni. Nyitott ajtóval és nyitott szívvel mutassuk meg a templomból kiszűrődő fényt, mert ezt mindenkinek látnia kell. Mindenkinek.

„Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek!”