Saját bevallása szerint álmában sem gondolta volna, hogy egyszer énekes-dalszerző válik belőle. Pedig tanúságtételeivel, dalaival, rádiós műsorával immáron több, mint negyven éve formálja hazánk egyházi zenei életét, s erősíti környezete hitét. Sillye Jenő minderről szerényen nyilatkozik: szerinte mindez a Szentlélek munkája, amelyben számára végig gyermekei és felesége jelentette a biztos pontot.

 - Huszonegy évesen kezdte a pályát...a mai huszonévesek legtöbbször még csak keresgetik a hitüket, önmagukat. Nem voltak kérdései, kétségei? Hogyan indult el éppen ezen az úton?

Ebben benne van az ember egész korábbi élete. Nekem volt egy csodálatos édesanyám és egy nagymamám, akik hitre neveltek engem. Miután édesapám otthagyott minket, hazakerültünk anyai nagymamámhoz, aki mélyen vallásos asszony volt, és mindent félretett azért, hogy minket megmentsen. Nagyon szegények voltunk, és ebben a helyzetben édesanyámnak és nagyanyámnak hite adta az erőt. Mélyen vallásos életet éltek, ez egy nagyon nagy hatás volt az életünkben. Aztán amikor nagyobb lettem, a Béke téri templom mellett laktunk, és kiskamasz gyerekként borzasztóan élveztem, hogy második otthonom lehet a templom: ministráltunk, nagyszerű papok neveltek ott minket. Közben kint, a világban egy ezzel ellentétes erő működött: a kommunista párt próbálta ellehetetleníteni az egyházat.

 - Ha jól tudom, a zenével is ott került közelebbi kapcsolatba…

Igen, oda került egy fiatal pap, aki nem tette le az állami esküt, ezért nem kapott plébániát. Viszont kiváló zenei képességei voltak, és elment kántornak: fiatalokat gyűjtött maga köré, csinált egy ifjúsági kórust, ahová minket is meghívott. Egy kamasznak azért vannak bajai az énekléssel, de tetszett a társaság és végül ez volt az a közeg, ami nekem óriási zenei nevelést adott. Énekeltünk mindent a gregoriántól kezdve, és találkozhattunk az akkori egyházi zene kiválóságaival: Bárdos tanár úrral, Werner Alajossal, akik fantasztikus emberek voltak. Engem ez tovább terelgetett a hit útján, no meg persze az, hogy rengeteg kiváló pap foglalkozott velünk, akik édesapám helyett is neveltek.

 - És mi vonzotta a gitáros előadói műfajhoz?

Az atyának volt egy szalagos magnója, és misék után ott beszélgettünk, rendetlenkedtünk nála. Ő mutatott egy felvételt - hogy lecsendesítsen minket - ahol valaki gitározott és énekelt. Tipikus francia sanzont volt ez egy francia jezsuita atya, Duvall atya előadásában, aki úgy gondolta, hogy ha az emberek nem mennek a templomba, akkor ő megy közéjük a dalaival. Ez hatalmas lökést adott: én is álmodozni kezdtem, hogy ha megtanulhatnék gitározni, akkor én is ilyen dalokat énekelhetnék. 16 éves lehettem, mikor anyukám megengedte, hogy a nyári keresetemből vegyek egy gitárt, és rögtön beiratkoztam a kerületi zeneiskolába. Amikor katona voltam, már állandóan zenebonáltunk, ami óriási feloldódást jelentett abban az embertelen közegben.