Néhány esztendővel ezelőtt egy magyar ferences iskola énekkara kapcsolatba került egy közel-keleti keresztény kórussal. Az ottani fiatalok olyan területről származtak, ahol a hit megvallásának komoly következményei vannak. A mi fiataljaink ki is fejezték, hogy mennyire sajnálják a keleti keresztényeket nehéz helyzetükért. Megrendítő és kijózanító választ kaptak tőlük. Az ottani kórustagok azt mondták, hogy ők sajnálnak minket, mert náluk valóban jelent valamit megvallani a hitet, annak tétje, és ezért ereje van. Nyilván senki nem kívánja az üldöztetést, és bárhol jelenthet kihívást keresztényként élni, de ebből a találkozásból megismerhettük a hívő élet frissességét és életerejét azok körében, akiknek mindennapjait meghatározza az üldöztetés lehetősége.

Ne féljetek az emberektől! A félelem, amiről a mai evangélium beszél, nem félénkséget jelent. Elsősorban nem is a mindennapi problémák miatti aggódást, a betegségek, a katasztrófák, a nélkülözés miatt kialakuló rettegést jelenti, bár a Gondviselésbe vetett bizalom, a ráhagyatkozás ekkor is a hit cselekedete. A félelem, amiről itt szó van, az istenhit vagy épp a hitből fak értékek (például kitaszítottak felkarolása, az igazságért való kiállás) megvallásából származó nehézségek miatti belső ellenállás, akár annak következményei (elszigetelődés, lenézettség, hátrány, üldözötadótség), akár egyszerűen konformizmusunk miatt. Tovább nehezíti a helyzetünket, ha nem csupán magunkat féltjük, hanem azokat is, akiket ránk bíztak, ha azért aggódunk, hogy a mi hitvallásunk mások számára is hátrányt jelent.

Ebben a félelemmel teli helyzetben három dolog segíthet. Az egyik, hogy irgalommal tekintünk magunkra, és őszintén szembenézünk azzal, hogy félelem van bennünk. Ez természetes állapot. Engedjük meg magunknak, hogy lehet bennünk aggódás, kétség, elfogódottság, félelem. A kérdés, hogy hagyjuk-e, hogy ez legyőzzön minket. A második, hogy éljünk az okosság adományával, amelyet akár természetes, akár kegyelmi úton arra kapunk, hogy használjuk. A harmadik – ahogy a mai igerész is mondja –, hogy a hit cselekedeteként bízzuk magunkat a Gondviselésre. Ha ezt tesszük, lehet, hogy érnek hátrányok, de még gyakrabban megtapasztalhatjuk, hogy a megvallásban tiszteletet parancsoló erő van, Isten pedig valóban gondoskodik. Ha viszont a konformizmusban véglegesen elveszve soha nem vagyunk képesek a hit és a hitből fakadó értékek megvallására, keresztény életünk elveszíti frissességét, meghívó erejét. Ahogy Jézus mondja: „a só ízét veszti”. 

Jézus ma a megvallásra buzdít. A hitvallásra, amely elsősorban nem egy történet elmesélése Istenről, hanem sokkal inkább élő tanúságtétel, annak legkülönbözőbb formáiban, amelyet, ha megteszünk, az Atya övéinek ismer el minket.

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír