Nagycsütörtök estével megkezdődik a nagyböjti időszak végét jelentő szent három nap a Katolikus Egyházban. Ekkor emlékezünk Jézus szenvedésének kezdetére: az utolsó vacsorára.

   Az a húsvéti lakoma - a Pászka, - melyet Jézus is megünnepelt tanítványaival a szabadulás feletti örömben telt. Szentmisénken ezt az örömöt idézik fel a liturgia fehér színe, a virág, az orgonaszó, a felcsendülő Dicsőség, melyet a csengők hangja kísér.
Egyben megjelennek a fájdalom jelei is. Megrázó ellentétek feszülnek. Jézust azon az éjjelen fogják el, amikor szeretetének legnagyobb jelét adja. Elnémulnak a harangok, a csengők, nem szólal meg az orgona sem a feltámadásig. Mint a leölésre szánt bárány - így némulunk el mi is. Jézus elbúcsúzik barátaitól, feltárja előttük a szenvedés és a szeretet összefüggésének titkát. Megígéri a vigasztaló Szentlelket, aki Egyházzá alakítja a tanítványokat és minket is megtanít mindenre.

Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal:”Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja. ” Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ilyet tesz.

János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!

                                                *

Ezután kiment, és szokása szerint elindult az Olajfák-hegyére. A tanítványok is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: „Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” Aztán odébbment, úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre. Aztán abbahagyta az imát, és visszament a tanítványokhoz. Azok közben elaludtak bánatukban. Rájuk szólt: „Miért alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!”

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Az esti szentmise sajátos szertartása a lábmosás. Ebben a jelképes cselekedetben Jézus szeretetének legnagyobb jelét adja. Az önmagát teljesen kiüresítő úr megmossa a szolgák lábát.

Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!” Jézus így válaszolt: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Péter tovább tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” „Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.” „Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” – mondta Simon Péter. De Jézus ezt felelte: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Az utolsó vacsora után Jézust elfogták. Ettől kezdve az egyház nem mutat be szentmisét egészen a nagyszombati feltámadás liturgiáig. Ennek az elfogatásnak és Jézus ruháitól való megfosztásának a szimbóluma a nagycsütörtök esti oltárfosztás, amikor eltávolítják az oltár minden díszét és a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból. Ezzel kezdetét veszi a Jézus szenvedésére való emlékezés.

Urunk kínszenvedéséről

Hogy kitárjak, galambszárnyat
ki ad? S lelkem röpüljön?
Szent Kereszt, hogy drága fádat
érje el s ott megüljön...
Hol Jézus van, összezúztan
Világ édes óhaja!
Függ fenn Isten; s botrány itt lenn:
csak gyalázás, -- azt hallja!

Szívem, szállj ki! Jézus, tárd ki
Szerelmed nagy telijét!
Örvényébe vonzz, a mélybe,
szent Sebidhez, rejtekért!
A fönséges barlang-éjhez:
kínjaidhoz béfogadj!
Itt ha élnék, nyugtot érnék:
tűnik nyomor, elsorvad!

Én Istenem, én szerelmem!

Te kinlódsz-e helyettem?
Méltatlanért kiontva vért
Jézus, függsz-e kereszten?!
Én: a lator -- kiért lakol,
Jézus bitó magasán!
Sok vétkimen itt halsz ingyen,
Élet! -- magad átadván!

Érek annyit, Jézus, mennyit
szíved rám költ, túlbecsül?!
Jaj, mért élek, kábult lélek,
rongy a szív, ha nem hevül!
Áldott légyen nagy Szerelem,
Szív! Győztes minden fölött!
Óh mily erős! Halálon győz,
kinél fegyver: mint-ködök!

Megteremtett, újramentett
Nagy Szeretet elveszőt!
Égig lángolsz! Szív-tűz, már hozz

e fagyosra tűzesőt!
Tedd: valóban szív föllobban;
add, hogy égőn szeressek!
Beléd tűnjek, élni szűnjek,
s Véled, Jézus, élhessek!

(Késő középkori ismeretlen szerző

A mai este ennek – az adományozásnak - a titkába vezet be minket, melyet csupán ünnepelni tudunk. Jézust és a 12 apostolt azon a szent estén nem csak a zsidó húsvét ünneplése, és nem csak  az asztalközösség fűzi egybe, hanem az, hogy Jézus étellé és itallá lett, hogy egyé legyen teljesen a tanítványaival, hogy átjárhassa a tanítványokat. És ezt ünnepeljük, ezt a hallatlan közelséget. Amely hallatlan titok is: Jézus a kenyérben és a bor színében velünk van! „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakik, és én őbenne.”- mondja Jézus. Tehát ezt a teljes közösséget kínálja nekünk az Úr, ezt a közvetlen közösséget, hogy testünk erejévé legyen. Most is, néhány perc múlva….!

Befejezésül egy szent filozófus asszonyt, Edit Steint idézek:

„Az egyház, az Oltáriszentség és az áldozati lakoma fogalma szorosan összefügg egymással és Krisztus megtestesülésével: Isten Krisztusban külső alakot öltött, hogy látható módon ott lakozhasson az emberek között, közöttünk, minden időkre.” Ámen.