Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk. Felidézzük, és illendően tiszteljük azt a napot, amelyen szegényes emberi természetünk Krisztusban az összes mennyei sereg fölé, az összes angyali kar fölé, az összes égi hatalmon is túl, az Atyaisten trónusáig emelkedett. A mi hitünk megalapozására, a mi épülésünkre szolgált Isten műveinek ez a sorrendje, hogy Isten kegyelme még csodálatosabbnak mutatkozzék: mert akkor sem fogyatkozott meg a hit, akkor sem ingadozott a remény, akkor sem lanyhult el a szeretet, amikor az emberi tekintetek elől eltűnt mindaz, amiről érezhették, milyen méltán kelt maga iránt tiszteletet. 

A nagy szellemek erőssége, a hivő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk? 

Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve. 

Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka: nem is rendítette meg a bilincs, börtön, számkivetés, kiéheztetés vagy tűzhalál, sem a vadállatok foga, sem a kegyetlen üldözők válogatott kínzása. Ezért a hitért a föld minden pontján vérüket ontva vívták meg végső harcukat nemcsak férfiak, hanem nők is, sőt serdületlen gyermekek és gyönge szüzek is. Ez a hit ördögöket űzött ki, betegeket gyógyított meg, halottakat támasztott fel. 

Maguk a szent apostolok is nagy lépést tettek előre a mennybemenetel láttán. Azelőtt mennyi csodának voltak tanúi, mily sok oktatásban volt részük, és mégis: az Úr szenvedését látva megijedtek, és feltámadása igazát is csak ingadozva tudták elfogadni. Most azonban már öröm töltötte el a szívüket, pedig azelőtt az ilyen látvány rettegésbe ejtette volna őket. Lelkük egész figyelmével fordultak Krisztus istensége felé, aki az Atya jobbjára ült; most már nem vonta el figyelmüket Krisztus testének látható jelenléte attól, hogy figyelmükkel egészen az Ige felé forduljanak, aki a megtestesüléssel sem távolodott el az Atyától, s aki a mennybemenetelkor sem hagyta el a tanítványokat. 

Az Emberfia, az Isten Fia, szeretteim, akkor nyilatkoztatta ki tehát önmagát kiválóbban és istenibb módon, amikor visszavonult fönséges Atyja dicsőségébe, így istensége révén kimondhatatlanul jelenvalóbbá lett köztünk az, aki testi mivoltában tőlünk eltávolodott. 

A kiműveltebb hit ekkor kezdett a szellem lépésével, az Atyával egylényegű Fiúhoz közeledni; ez a hit mostantól fogva nem szorult rá arra, hogy érintse azt a testi valóságot, amely által Krisztus kisebb az Atyánál. Mert bár a megdicsőült test is test maradt ugyan, de az a hívők hitét már oda vonzotta, ahol már nem a kéz tapintásával, hanem hívő értelemmel kell érteni a Szülőjével egyenrangú Egyszülöttet.
(Sermo 2 de Ascensione, 1-4: PL 54, 397-399)