 |
|
FERENCESEK KÜLDETÉSE
|
Októberben az egyetemes egyháznak missziós hivatása különös hangsúlyt
kap, ami a mai napon, a 87. Missziós Vasárnapban csúcsosodik ki.
Az egyetemes egyház – Benedek pápa szavaival élve – a
„Szentlélek
sugallatára tudatában van annak, hogy Jézus munkájának folytatására
hivatott; arra, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, ami az
igazságosság és béke és öröm a Szentlélekben” (2011. október 18.missziós vasárnap). Í
gy minden keresztény, aki az Egyház tagja,
személyében maga is misszionárius, és nem vonhatja ki magát e küldetés
alól, függetlenül attól, hogy Európában, vagy bárhol él e széles
földtekén. Erdő Péter bíboros szerint:
„A még és a már összeér, régi
keresztény területeken kell újra missziót folytatni. Lépjünk párbeszédre
a körülöttünk élő, Krisztustól távol lévő embertársainkkal”.
Így a
misszió nemcsak az erre „specializáltak” feladata, hanem minden
megkeresztelt hívőé.
Ugyanis az Egyház természeténél fogva missziós. Nem tarthatjuk
meg magunknak az örök élet igéit, amelyeket Jézus Krisztussal való
találkozásunkban kaptunk: azok mindenkihez szólnak. Ezért a misszió az a
műhely, ahol mindenkinek helye van, mert
„aki befogadja Krisztust
testének és vérének valóságában, az nem tarthatja meg ezt az ajándékot
önmagának, hanem általa arra kap ösztönzést, hogy az Evangélium iránti
bátor tanúságtétellel megossza azt másokkal” (Benedek pápa, 2005.
október 23. missziós vasárnap).
Valóban, semmi sem szebb annál, minthogy
ismerjük, és másokkal is megismertetjük Krisztust.
De igazából mit jelent a misszió szó maga és milyen feladatokat
takar? A misszió szó megbízatást, küldetést, hittérítést jelent. Mivel
Jézus az Atya küldötte (Jn 20,21), tőle megtanulhatjuk, mit jelent a
misszió, és hogyan lehet teljesíteni ezt a feladatot a világban. Azonban
Jézus nemcsak példát mutatott, hanem missziós parancsot is adott, mely
minden hívő emberhez szól és mindannyiunkat kötelez ilyen vagy olyan
formában.
Szent Márk evangéliumában ezt olvashatjuk:
„Menjetek el az egész
világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16,
15).
Szent Máté evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy: „Jézus
odalépett hozzájuk, és így szólt:
„Én kaptam minden hatalmat égen és
földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!
Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és
tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S
én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20).
Az apostolok komolyan vették a missziós parancsot, s vállalva minden
fáradságot és áldozatot, életüket sem kímélve, hirdették az evangéliumot
minden népnek, ahová csak eljutottak. Pál apostol szintén, megtérése
után az egész életét a missziónak szentelte, és szó szerint az akkori
ismert világ határáig jutott el.
Számára egyértelmű volt a misszió: Jézus Krisztust hirdetni, aki az Atya
küldöttje – a fölkent próféta, Krisztus a Messiás, a megfeszített, aki
feltámadt, és aki által van bűnbocsánat. Ő megértette, hogy semmi sem
teszi az embert tökéletessé Isten előtt, csak az, hogy Krisztusban él.
Pál mindent megtett azért, hogy minden nép hallhassa ezt az
evangéliumot, és minden egyes ember megigazulttá válhasson Jézusban.
Az apostolok a misszió fontosságának tudatát megpróbálták a tanítványok
szívébe is belevésni. Ennek példájával találkozunk a mai szentleckében,
amikor Pál Timóteusnak, az ő tanítványának a következőket írja:
„Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és
holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot,
állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts
nagy türelemmel és hozzáértéssel”(2Tim 4,1-2).
Ez a misszió lényege, és a feladat az, hogy ne csak az evangélium
hallgatóivá tegye az embert, hanem annak befogadására és megélésére
vezesse a Krisztusban hívőket.
A Szentatya, Ferenc pápa mondotta, hogy
„az Úr minden nap hív, hogy
kövessük őt bátran és hűséggel. Ő hatalmas ajándékká tett bennünket,
amikor tanítványul választott, és amikor arra küld minket, hogy örömmel
hirdessük Őt, a Feltámadottat. Azonban azt kéri tőlünk, hogy ezt szóval
és mindennapi életünk tanúságával tegyük… mert az ember nem hirdetheti
Jézus örömhírét élete kézzelfogható tanúsága nélkül” – mondja a
Szentatya, majd hozzáteszi – „azoknak, akik hallgatnak és figyelnek
bennünket, tetteinkben is meg kell látniuk Istennek azt a dicsőítését,
amit ajkunkról hallanak”.
Éppen ezért a missziót nem tekinthetjük az egyházi hatalom növelési
szándékának és felségterülete kiterjesztésének, hanem az életre és az
üdvösségre irányuló szolgálatnak, amelynek keretében a cél az Isten
Országának megvalósítása. Így a misszió a szegények, a jogfosztottak és a
kiközösítettek oldalán állást, az emberi méltóság és az eszerinti élet
iránti elkötelezettséget jelenti, legyen szó akár az öreg Európáról,
amely kezd megfeledkezni keresztény gyökereiről, vagy a távoli
földrészekről.
Ezért mondja a Szentatya:
„Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük
mindenhová az irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét!...
Gyakran megelégedünk néhány imával, egy vasárnapi misével, amelyen
szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív gesztussal, de nincs
hozzá bátorságunk, hogy „kilépjünk” és elvigyük Krisztust másoknak”
(2013 – Nagyszerda, Általános kihallgatás).
A keresztény misszió célja, hogy a Jézus Krisztussal való személyes
kapcsolatra vezessen. Hozzá, aki az Isten szeretetének végső Szentsége a
világban. Ezért a Jézushoz való csatlakozás a szegények, betegek és
elutasítottak felé éppen olyan fontos, mint a hitoktatás és a szentségek
megünneplése. Sőt: ahol a hitoktatás és a szentségek ünneplése nem
vezetnek a Jézushoz való csatlakozáshoz – nem tesznek tanítvánnyá – ott
mindezek hiábavaló cselekedetek maradnak.
Ezek után, mit jelent ma misszionáriusnak lenni? – kérdezhetné valaki. A
kérdésre, a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival
szeretnék válaszolni:
„Misszionáriusnak lenni annyit jelent, mint
szeretni Istent teljes szívünkből, ha szükséges, egészen addig, hogy
meghalunk érte. Misszionáriusnak lenni annyit jelent, hogy az irgalmas
szamaritánushoz hasonlóan mi is lehajolunk minden szükséget szenvedőhöz,
különösen a legszegényebbekhez és a legnyomorultabb körülmények között
élőkhöz”(2006. Missziós vasárnapi üzenete).
Azt hiszem, így már világosabbá válik, hogy az egyetemes Egyház missziós
együttműködésének tevékenységével
„az evangélium hirdetése a felebarát
segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is
válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi
ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a
kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek
fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét
annak minden szakaszában”(2012. Missziós vasárnapi üzenet).
„Mit jelent ma misszionáriusnak lenni? A kérdésre André Gagnon
SJ, francia Kanadai Pápai Missziós Művek igazgatója így válaszol:
„Misszionáriusnak lenni ma mindenekelőtt a találkozást jelenti
Krisztussal. Vele, akit nem a levegőben, vagy valahol máshol találhatunk
meg, hanem az emberekben, akikkel találkozunk, és akikben benne él
Krisztus.”
Vito Del Prete, a Missziós Unió főtitkára, Róma:
„Ma olyan kultúrában
élünk, amely az erőszak és elnyomás kultúrája. Az, hogy Krisztus küld
minket, azt jelenti, hogy Krisztus országát elvisszük, az Örömhír
magvait elvetjük ebben a kultúrában. Mégpedig azért, hogy egy új
kultúrát hozzunk létre, az Örömhír kultúráját. Misszionáriusnak lenni
azt jelenti, hogy szolgálatára vagyunk az emberiségnek, hogy Krisztusban
elvisszük hozzájuk Isten természetfelettiségét, hogy létrejöjjön egy
újfajta emberiség, amely igazán önmagára talál. Ez az, amiről a
misszionáriusság szól: elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus
szeretetét nekik. Az emberi személy teljessége Krisztusban mutatkozik
meg.”
Mind ez szép és jó, mondhatná valaki, de hogyan kapcsolódhat be a
missziós munkába az, akinek fizikai erőnléte megfogyatkozott, akár az
idős kor vagy betegség miatt, illetve az, akinek gondoskodnia kell
családjáról, el kell látnia hivatásból eredő feladatait…
Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a misszió, az evangelizáció
munkájából senki sincs kizárva, mivel annak van kegyelmi tényezője is.
Vagyis akinek nem nyílik alkalma a külső apostolkodásra, az felelősség
tudattal és lelkiismeretesen végezze hivatásából eredő feladatait és
ajánlja fel a missziókban aktívan résztvevőkért, vagy hálásan fogadja a
szenvedést, mely lehetővé teszi, hogy kiegészítse testében azt, ami
Krisztus szenvedéseiből hiányzik, ahogy fogalmaz Pál apostol (Kol 1,24).
Az áldozathozatalban örök szép példa marad Lisieux-i Kis Szent Teréz, a
missziók védőszentje Xavéri Szent Ferenc mellett. Ez a mindössze 25 évet
élt francia karmelita apáca soha nem járt idegen, missziós országban –
jóformán még a kolostort sem hagyta el, bár nagyon szeretett volna
hithirdető lenni. De e helyett imádkozott, és szenvedett a missziókért.
Szent Teréz súlyos tüdőbajban szenvedett. Engedelmességből a halálos
betegség fáradságával is sétált. Elmondta, hogy az ad neki erőt a
sétáláshoz, hogy felajánlja ezt a szenvedését egy misszionáriusért, aki
talán éppen nagyon ki van fáradva, a fárasztó missziós útja miatt.
Máskor drága orvosságokat kellett bevennie, amelyekről tudta, hogy
teljesen feleslegesek, hiszen a tüdőbaja gyógyíthatatlan. De azokra a
misszionáriusokra gondolt, akiknek sem idejük, sem pénzük nincs arra,
hogy magukat gyógyíttassák, és őérettük bevette a gyógyszert. Vagy
amikor lázas betegségében szomjúság gyötörte, ezt is felajánlotta a
missziók ügyéért. Teréz kis dolgokban mutatta meg szeretetét Isten, és
az Ő ügye iránt.
A pénzadományon kívül, amit a kitett dobozba helyezhetünk a külföldi
missziók támogatására, mi is mutassuk ki szeretetünket Isten eme fontos
ügye iránt, akár azzal, hogy valamilyen formában bekapcsolódunk az
Egyház evangelizációs, missziós tevékenységébe, akár a becsülettel
végzett munkánk, vagy a türelemmel viselt betegség, idős kor vagy
szenvedés felajánlásával. Ámen.
Bejegyezte:
Szilveszter Barát
dátum:
0:30
vasárnap, október 20, 2013
Kommentáld!