Napok óta esténként a Nyugati pályaudvaron igyekszünk segíteni az oda érkező menekülteknek. A segítség már az első napokban jól szervezett volt, hála a Református Szeretetszolgálatnak, akik mellé más szervezetek, közösségek, magánemberek is beálltak segíteni. A vonatok érkezésekor felgyűlik a tömeg, de aztán nagyon hamar elfogy, a legtovább az Ukrajnából menekülő afrikaiak időznek. Nagyon sokan vannak, csoportosan: fiatalok, erősek, de elcsigázottak a hosszú úttól, és tanácstalanok. Sok magyar és ukrán anyanyelvű menekült már tudja, hová megy, várják őket rokonok, ismerősök itthon, Csehországban, Lengyelországban; másokat a befogadó szállásokra visznek, vagy pedig az ott helyben felajánlott szálláslehetőséget fogadják el.

Mi szendvicset, meleg teát, csokit kínálunk. Valójában sok ennivaló van a szeretetszolgálatnál, az étel felkínálása inkább alkalom a közeledésre, beszélgetésre. A legtöbben nem is kérik, van már elég, de

jó szóra, befogadásra nagy szükség van.

Az emberek kimerültek, sokan traumatizáltak. Kevesebb gyerek van, mint amire számítottunk, sok családot bizonyára már a határtól autókkal visznek tovább.

Megrendítő látni a családokat férfi, apa nélkül; anya, nagymama, gyerekek… az apák nem tudtak átjönni, mert hadkötelesek.

Kedden két családot tudtunk biztonságba helyezni. Az egyik egy barátnőnkhöz ment Nyáregyházára: egy angolul kiválóan beszélő fiatal nagymama a felnőtt lányával és annak kislányával és a saját kilencéves fiával. A felnőttek sírtak, határozatlanok voltak, de Betti kedves határozottsága végül meggyőzte őket, hogy jó lesz. És valóban: a házigazda két gyereke nagy szeretettel fogadta őket, a kisfiú megörült a zongorának, ki is próbálta gyorsan; a kutyával annyira összebarátkoztak, hogy behívták a szobájukba aludni. A másik hatfős család egy budapesti barátnőnk családjához ment. „Nagyon megható volt számomra, hogy a gyerekek milyenek… megérkeztek a vendégek, nagy kavarodás volt, lepakolás, csak ukránul tudnak… mire bementünk mi, felnőttek a gyerekszobába, már épült a torony, a város, ment a játék, a mi két gyerekünk a három ukrán kisgyerekkel játszott. Reggel még a vonatból is a bombákat látták, itt pedig közös nyelv nélkül rögtön játszottak, építettek.”

Volt egy fiatal pár a Donyec-medencéből, oroszul beszélő ukránok, az éjféli vonattal érkeztek, hajnalban Prágába indultak tovább, így nem tudtak elmenni a felajánlott helyekre. Péter elvitte őket, náluk aludtak egy keveset, aztán felrakta őket a vonatra. Nem értették meg könnyen egymást, mert csak oroszul beszéltek, de a Google-fordító segített. Nagyon fiatalok voltak,

zavarban voltak, amíg meg nem kérdezték, mennyivel tartoznak a szállásért: meglepő, hogy a segítség ingyenessége nem nyilvánvaló.

Az afrikaiaknak is igyekeztünk segíteni, de ők inkább csoportosan mentek szervezett szállásokra, hostelekbe. Budapesten élő egyiptomi barátunk tucatnyi egyiptomi orvostanhallgatót próbált eligazítani, és el is kísérte őket a szállásukra, miután vettünk nekik buszjegyet. Fontos apró gesztusok, hiszen nagyon fáradtak, és nem könnyű este megtalálni, hol is árulnak jegyet, hogy működik az automata, milyen típusú jegyet használunk.

A nigériai diákoknak SIM-kártyára volt szükségük, segítettünk vásárolni. Közülük sokan határozatlanok voltak a következő napokat illetően, nem akartak hazamenni, várják, folytathatják-e a tanulást máshol. Másoknak már másnapra megvolt a jegyük. A SIM-kártyán kívül mást nem tudtunk adni, csak felvidítani tudtam őket egy kicsit, felsorolva a nigériai városokat, ahol jártam, és ahonnan történetesen ők is származtak. Egy igbó köszöntést tudtam még ajándékozni nekik: „Chukwu gozie gi!”, „Isten áldjon!” – remélem, tényleg Isten áldása kíséri majd útjukat.

Szerdán több száz indiai egyetemista érkezett, a támadást megelőzően indultak el Harkivból, és megdöbbenve álltak a hír, az értelmetlen pusztítás előtt: állítólag azóta lebombázták az orvosi egyetemet. Úgy tűnik, az indiai és az egyiptomi nagykövetség elkötelezetten teszi a dolgát, ők gyorsan találtak a segítségükkel szállást, gondoskodást. A nigériai, marokkói, libanoni követség kapcsán az érkezők nem számoltak be hasonló segítőkészségről.

Megrendítő volt a találkozás egy szíriai lánnyal: hat éve él abban a városban, Harkivban, amelyet az orosz csapatok éppen bombáztak.

A szíriai háborúból jött egy országba, ahol béke van, és most újra a háború elől menekül. Minden barátja, rokona, a keresztanyja Harkivban van, otthonaként tekintett a városra.

A Sant’Egidio közösség tagjai a napokban a határokon és Budapesten a pályaudvarokon is jelen vannak, otthonaikba is fogadnak menekülőket. Nagyon sok barátunk él Ukrajnában, ahol Európában is kiemelkedően életteli és tevékeny közösségeink működnek. Az ország, a világ sorsa mellett így szívünkben és imáinkban hordozzuk Jura, Olja, Vita, Julia, Irina, Ljuda és sok-sok barát sorsát, akik most más városba menekülve vagy kijevi óvóhelyeken tartózkodnak.

De a háborúban sem feledkeznek meg szegény barátaikról, a Facebook-posztjaikban a hajléktalanok, a szegény családok megsegítésére hívnak, elmennek hozzájuk, ételt visznek nekik, foglalkoznak a gyerekekkel.

Jura, a kijevi közösségünk vezetője rendszeresen tájékoztatja a világot angolul, olaszul. A Raiuno csatorna híradójában az elmúlt órákban mesélte el: a lakásában maradt, hogy segíteni tudjon másoknak. Egy szobába húzódott be a család, gyerekkel, két macskával, az ablakokat elbarikádozták a szekrénnyel, utcai ruhában alszanak, a hátizsákok készen állnak, ha bármelyik pillanatban menekülni kell. Még mindig hihetetlen, hogy októberben még Rómában, a Colosseum mellett kávéztunk együtt a vallások közti béketalálkozón, mások háborúi miatt aggódtunk, most meg várjuk a híreiket, hogy biztonságban vannak-e, elindulnak-e, esetleg éppen hozzánk, hogy megölelhessük őket.

Harkiv 500 kilométerre van Kijevtől, de az ukrán fővárosban élő barátaink az elmúlt években olyan nagyokat tudtak álmodni, hogy ez nem rettentette el őket: elmentek megismerni embereket, hogy ott is legyen, aki segíti a szegényeket. Elmentek a tőlük 800 kilométerre fekvő kárpátaljai cigány falvakba is, tábort tartottak a gyerekeknek, akikkel sokszor meg sem értették egymást, mert magyarul beszéltek.

Követjük Szvéta, a moszkvai közösségünk vezetője és barátai bejegyzéseit is, akik az ukrán közösséggel nagyon szoros kapcsolatban vannak, testi-lelki jóbarátok. Szégyenről írnak, és óriási aggodalomról:

Moszkva felett ma kék az ég, csodás tavasz kezdődött. De az ég Harkiv felett narancssárga. Ezt írják a barátaim, hogy hideg pincében ülnek, ahol nincs áram. Szüntelenül mondom, hogy nagyon szeretem őket. És nem fáradunk bele, hogy imádkozzunk a békéért!”

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír