Fotó: Mózes Edith

Mint már egy korábbi lapszámunkban beszámoltunk, szeptember elején zarándokcsoport látogatott Marosvásárhelyről a boszniai Medjugorjéba. Lélegzetelállító szerpentineken, hegyeket átszelő alagutakon, települések mellett haladtunk, amelyeket mintha valaki fentről szórt volna szét a hegyekben. Itt-ott egy-egy mecsetet láttunk, és karcsú minaretek nyújtóztak az ég felé. Medjugorjéban a Cenacolo közösségben Róberttel, egy drogfüggőségből kigyó-gyult szerbiai magyar fiúval beszélgettünk.

Utazás közben áthaladtunk Mostaron, ahol 1993-ban, a délszláv háború idején a legnagyobb harcok folytak, illetve Szarajevón, amely a boszniai háború (1992–1995) alatt a kortárs történelem egyik leghosszabb, több mint három éven át tartó ostromát is átvészelte.
Mostar több kisebb település összeolvadásából jött létre a középkorban. Nevét a Neretva folyó két partját összekötő Öreg hídról kapta. A délszláv polgárháborúban lerombolt, majd újból felépített hidat 2004. július 23-án avatták fel, és azóta ismét régi alakjában látható. A délszláv háború alatt Mostar számított a horvát kisebbség által kikiáltott, de hivatalosan soha el nem ismert Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság fővárosának, jelenleg a Hercegovina–Neretvai kanton székhelye.
Szarajevó Bosznia-Hercegovina fővárosa. A Dinári-hegységben, a Miljacka folyó két partján fekszik. Lakosságát kb. 400 ezerre becsülik. Túlnyomóan bosnyákok, illetve szerbek és horvátok lakják. Az oszmán hódítók alapította település az újkor hajnalán Európa legfejlettebb városai közé tartozott. 1914-ben itt lett merénylet áldozata Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös, ami ürügyül szolgált az első világháború kirobbantásához. A délszláv háború alatt kb. 12 ezer ember halt meg, és további 50 ezren sebesültek meg. A város újjáépítése rögtön a háborút követően megindult, és a következő évtized közepére nagyrészt be is fejeződött a helyreállítás. A ma is épülő városban a régebbi korok és a szocialista időszak épületei mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a modern irodaépületek. Egy-egy épületen ma is látni a becsapódott lövedékek helyét.
 
Elvira nővér: az alkohol- vagy drogfüggőség nem a test betegsége, hanem a szív szeretethiánya
A Jelenések hegye és a Keresztút mellett élmény volt a Cenacolo közösségben tett látogatás, a kábítószer-függőségből kigyógyult fiatalok faluja, ahová a világ minden tájáról érkeznek ifjak, akik szeretnék megváltoztatni életüket. Ez egy keresztény közösség, amely befogadja az utat tévesztett, csalódott, reményvesztett fiatalokat, akik arra vágynak, hogy megtalálják önmagukat, az élet értelmét és örömét. A közösséget Elvira Petrozzi nővér alapította 1983-ban, aki Istennek szentelte életét a megtévedt és kábítószerfüggő fiatalok segítésében. Székhelye Saluzzóban, Olaszországban van. A közösség ma 54 házat számlál elszórtan Olaszországban és a világban (Franciaország, Horvátország, Bosznia- Hercegovina, Brazília, Ausztria, Peru, Argentína, Oroszország, Amerika, Mexikó) és kb. 1500 fiatalt fogad be.
Itt találkoztunk Róberttel, egy szerbiai magyar fiatalemberrel, aki évek óta a Cenacolo közösségben él, kábítószer-függőségből gyógyult ki, és saját életéről, gyógyulásáról, a közösségi élet mindennapjairól beszélt.
A közösségben élő fiatalok Szent Benedek szabályait igyekeznek betartani, amit Elvira nővér alapozott meg: imádkoznak és dolgoznak. Az imádság kora reggel szentségimádással kezdődik a kápolnában. A napi munkát mindenki a saját munkacsoportjában végzi. Háromhavonta mindenki más munkacsoportba kerül át. A közösség kéthetente összegyűl, és mindenki elmondja, mi zajlik benne, mit élt át az elmúlt két hétben. Olyan ez, mint egy nyilvános gyónás.
A revisione, azaz vizsgálat kis csoportokban történik, amikor mindenki elmondja, hogyan látja a másikat. Ezek az alkalmak nagyban segítik az őszinteség bevállalását, a kölcsönös elfogadást, szeretetet. A kábítószerfüggők nagyon zárkózott emberek, és ezek a beszélgetések arra serkentik őket, hogy megnyíljanak.
Róbert azt is elmondta, hogy ha a közösségbe új fiú érkezik, úgynevezett „őrangyalt” kap maga mellé, egy olyan közösségi tagot, aki már hosszabb ideje ott él. Ez éjjel-nappal vigyáz védencére: vele van, amikor elvonási tünetekben szenved, dolgozik vele vagy helyette, ha kell. A közösség tagjainak nincs állandó jövedelmük, és rendszeres támogatást sem kapnak. Róbert szerint megtörténik, hogy napokig nincs például kávé vagy cukor, de aztán „lesz”, és akkor boldogok.
A Cenacolóban lassan mindenki felszabadul, elfogadja saját magát és a többieket. A megtévedt fiatalok megtanulnak szolgálni, szembenézni a problémákkal. Általában három-négy évet töltenek a közösségben, de tovább is maradhatnak. Itt megtanulnak dolgozni, szeretni, imádságban Istennel élni.
A közösségalapító Elvira nővér szerint az alkohol- vagy drogfüggőség nem a test betegsége, hanem a szív szeretethiánya. Úgy gondolja, hogy ha egy fiatal szíve megváltozik, megtanul szeretni, és ő maga is kap szeretetet, a függőség magától elmúlik.