Kalkuttai Teréz anya szentté avatása alkalmából a Vatikáni Rádió interjút készített Mary Prema nővérrel, a Szeretet Misszionáriusai (Teréz Anya Nővérei) legfőbb elöljárójával, aki a rend harmadik vezetője Teréz anya és Nirmala nővér után.

– Teréz anya életszentség hírében halt meg. Már csak néhány nap van szentté avatásáig – hogyan élik meg szívükben az ünnepet?

– Anyánk szentté avatása nagy megtiszteltetés számunkra. Alkalmat ad arra, hogy közelebbről tekintsünk az életére, munkájára, a mások iránti nagy figyelmére, de az ünnep alkalom arra is, hogy magunkba tekintsünk. Ez valóban a lelkiismeret-vizsgálat ideje, hogy mind mélyebben lássuk a hivatásunkat, hogy a Szeretet Misszionáriusaiként imádságban éljük meg az Istennel való egységünket, és Jézussal való egységünket a szegényekben.

– Teréz anyát 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. A mai világban, ahol továbbra is táplálják a háborús tűzfészkeket, mit idéz fel önökben ez az elismerés, mit üzen a jelenkor számára?

– Az elismerést Teréz anya azért az erőfeszítéséért kapta, hogy egységet akart teremteni minden nép között, hiszen mindnyájan az egyetlen mennyei Atya gyermekei vagyunk. Ennek ma nagy aktualitása van. A béke mindnyájunk közös vágya, de egyúttal a megbocsátás és az emberek meghallgatásának eredménye is. Meghallgatni pedig azért kell, hogy megértsük őket. Ne várjuk el azt, hogy mindig mi birtokoljuk az igazságot.

– Az egyház ma ön szerint olyan, mint amilyennek Teréz anya szerette volna?

– Az anya nem arra használta idejét, hogy ilyen típusú elvárásokat fogalmazzon meg. Hogy az egyháznak ezt kellene, vagy ezt nem kellene tennie… Az anya nem ezt elemezte, hanem arra használta fel az idejét, hogy közvetítse a felelősségét, mert komolyan vette Jézust. Azt mondta: „Az egyház te és én vagyunk. Ha szent egyházat akarsz, a te kötelességed és az enyém is, hogy szentté legyünk.” Ő így élt!

– Teréz anya mára bizonyos értelemben egyfajta „szentkép” lett?

– Mi vele együtt éltünk, és megismertük őt. Úgy tisztelni őt, hogy nem törekszünk példáját követni, azt hiszem, visszás dolog. Az anya él, és velünk van. Imádkozik értünk. Nagyon tevékenyen részt vesz sokak életében. Ezt láttam a kalkuttai házában, ahol az anya hamvai nyugszanak, és zarándokok, szegény emberek ezrei látogatják. Imádkoznak, és az anya meghallgatja a kéréseiket. És szívükben békével, bizalommal térnek haza onnan, azzal a reménnyel, hogy az élet jobb lehet. Az anya nem szentkép. Az anya él, tevékeny, mindenütt. Nekünk van szükségünk őrá, tanítására és közbenjárására.

–  Határozottan és világosan szólt a politikai vezetőkhöz, minden szinten…

– Az anya nem járta a világot, hogy prédikáljon, vagy hogy arra tanítson másokat, mit is kell csinálniuk. Amikor beszélt, akkor a szív világosságával tette. Nem számított, kivel beszél, mindig meggyőződéssel szólt az élet értékeiről. A lelkiségről, az imádságról, a családról, ahol a kapcsolatokat a szenvedés és a megbocsátás elfogadásával kell fenntartani. A szerzetesi életről mint Jézus életének folytatásáról. Ő átadta ezeket az erényeket a szegények legszegényebbjeinek, akik fontos emberek, mert sokat tanítanak nekünk, megtanítják elfogadni azt, amit az élet nyújt. Az anya soha nem hátrált meg, egy tapodtat sem, ha a szegények méltóságát kellett megvédeni.

– „Még a szívünkben hordozzuk annak a négy nővértársatoknak a képét, akiket most márciusban, Jemenben gyilkoltak meg fegyveres férfiak. A közömbösség áldozatai” – fogalmazott a pápa. A vallási kisebbségeket ért támadásokra gondolva, hiszen mindez a világ számos pontján ma is valóság, annak a reménye, hogy a vértanúság nem hiábavaló, azzal a kockázattal jár, hogy csalódnunk kell...

– Ha a világ szemével tekintünk négy nővértársunk halálára, akkor az fiatal életek eltékozlása... Ellenben ha hittel tekintjük a történteket, úgy láthatjuk, nagy kiváltság odaadni az életünket azokért, akiket éppen szolgálunk. A    kereszténység  üldöztetés a  része a kezdetektől fogva. De az üldöztetések nem szükségesek ahhoz, hogy a hivatásunk legjavát nyújtsuk. Nővéreink eltökélten és tudatosan maradtak a jemeni Adenban a betegek szolgálatában. Nagy fájdalom, de egyidejűleg nagy megtiszteltetés is tudni azt, hogy ők elérték a hivatásuk célját, ami nem más, mint az Istennel való egység, Jézust szeretve, ahogy Ő szeretett minket, megbocsátva azoknak, akik nem tudják, mit tettek.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír