Utólag minden a feltámadásról tanúskodik. A meggyógyított emberek, a rendbe szedett kapcsolatok, a közösség számára újjászülető emberek, a tétova tanítványok futása és felbátorodása, most már látom, hogy mind egy irányba tart, a Lélek egyfelé vezet és repít, a végső találkozásba. Most még csak kopogtatom a jövő falait, és várom, mikor tárul fel a kapu, hogyan szabadulok ki sírhelyemről.

A fénylő Újszövetség, Jézus hittel vallott feltámadása, illetve még előbb Lázár feltámasztása – mindennek fényében mindaz, amit a próféták megírtak, előíze, sőt szinte már előzménye a végső, nagy feltámadásnak. Az eredeti, sejtelmes és homályos értelem, amit ember megsejthetett az Isten terveiből, csak találgatás és árnyék. Értelme leginkább, hogy odaálljunk mi is, ahol őseink álltak, lássuk a világot úgy is, ahogy ők, tekinthessünk velük egy irányba úgy, ahogy a Lélek akkor látásra és szólásra indította őket.

Mit látott Ezekiel, miről jövendölt, amikor szavait tekercsre írta? Könyvének 37. fejezete, amelyet a nagyböjti vasárnap olvasunk, kiszáradt csontmezőt, majd meg felnyíló sírokat említ. Ez is, az is, hangsúlyosan a nép újraéledését, új életét várja és reméli. A kiszáradt csontmező csatában lemészárolt hadat, a sírok felpattanó zárjai a rabság végét jövendölik. Isten szeretett népét szólongatja: „Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” „Én népem”, vagyis Isten népe, amellyel szövetséget kötött, amelyet önmagának kiválasztott és lefoglalt, amelyet megszégyenít, megbüntet, de meg nem tagad, soha nem hagy el. „Én népem”, amelyet fájdalmasan szólongat, mert elhagyta és megtagadta és meggyalázta és hálátlanul bánt vele – és mégis az övé, és mindig úgy cselekszik vele, ahogy akkor, „ifjúsága napjaiban” (vö. Oz 2,17; 11,1). Az ígéret e szavai a fogságból való megszabadításra emlékeztetnek, Egyiptomból és Babilonból és mindenféle következő és jelenvaló fogságból, amelyek olyan félelmetesen zárnak be – akár egy életre. Ez az ígéret visszaadja az ígéret földjének távlatát, amelyet előbb „tejjel és mézzel folyó” Kánaánnak, majd meg „otthonnak” és „örök hazának” hív a hívő és minden ember.

Utólag, Jézus feltámadásának végső nagy jelétől és az örök élet ígéretétől visszanézve a sírok megnyitása a végső feltámadás ígérete. Már a rabbinikus zsidóság is erre gondolt, a végső nagy napra, az igazak feltámadására, amikor ezeket a sorokat olvasta. De hol is kezdődne máshol, hogyan is kezdődne másként az a végső nagy nap, ha nem éppen itt, ahol ezerarcú fogságot szenvedünk, ahol olyan sokféle sírba zárkózunk, ahol magunk se merjük megnyitni a jövő kapuját még akkor sem, amikor megtehetnénk…!? Talán a próféta kiáltása, talán Jézusnak, az Emberfiának kopogtatása, talán a feltámadás reggelének legendákban leírt, mégis iszonyúan valóságos földrengése, vagy egyszerűen valakinek a jelenléte, aki bátran, meg nem bántan és meg nem bántva szeret bennünket – és mindez együtt az, ami arra ösztönöz, hogy magunk is sarkig tárjuk a kaput, és beengedjük az új élet hajnalsugarát!

„Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” – ígéri Isten. Ez a csoda most is történik. A hitünkben, a szeretetünkben, a tetteinkben érik, és vele érünk mi is Isten csodájának teljes befogadására.

Nagyböjt 5. vasárnapja, A év