Rebeka 21 évesen éppen focimeccsről indult haza, amikor a viharos időjárásban megcsúszott az autója.
Nikolett méhen kívüli terhességet, további vetéléseket élt át.

Kristófnak a gördeszkázás volt a mindene. Egy nap ráhajtott egy kavicsra, amely úgy megdobta, hogy iszonyatosan lefejelte az útpadka sarkát.
Zolival 1971-ben történt élete legdrámaibb esete: a villamos alá került.

Mi történt ezekkel az emberekkel? Hogyan alakult az életük a továbbiakban?
Meg tudtak-e birkózni a fájdalmakkal, a reményvesztettséggel?
Az ő történeteiket is elolvashatja a Silentium e-magazinban.

Az előző emberekhez hasonlóan egy rendkívül nehéz időszakon ment keresztül Karin Seethaler is, akit szíve mélyéig megérintett T.S. Eliot egy mondata: "Nem mindennapi veszteség ért bennünket: az utat veszítettük el."

Bevallotta: évekig irányvesztetten élt, bár külsőleg úgy tűnt, minden rendben van. Folyamatosan zaklatott volt. Felkavarodtak benne az érzései. Hiányzott neki egy belső iránytű, amely átsegítette volna a nehézségeken. Tele volt konfliktusokkal a munkahelyén, a családban, de még a baráti körében is.
Odáig jutott, hogy hitbéli kételyei is támadtak, elkeseredett.

Vallja be őszintén, hányszor előfordul akár az Ön életében is, hogy nem látja a kiutat a mai zavaros világban, úgy összekuszálódnak a dolgok. Ilyenkor jó, ha van egy "iránytű", ami útbaigazít bennünket.

Karin esetében a fordulatot a megállás, a csendes elmélyülés hozta meg, melyet Jálics Ferenc SJ jezsuita atyától tanult meg.
Felfedezte, mit is jelent az életében a csendes befelé fordulás, miért érdemes gyakorolnia, és hogyan juthat el a saját "középpontjába", ahol béke van és ahonnan a szeretet fakad.
Kerin azt mondja, hogy csak a meggyőző erejű személyes tapasztalat az, amely megoldást hoz. Ezért azt tanácsolja, hogy érdemes időt szakítani az elcsendesedésre, az imádságra.

Erre most a közelgő Mindenszentek ünnepe (amikor szeretteinkre emlékezve a saját életünkön is gondolkodunk) és a Rózsafüzér Királynőjének hónapja kiválóan alkalmas!