Nagyböjti készületünk záró akkordja a Virágvasárnap, de egyben nyitánya
keresztény hitünk legmélyebb titkának is. Kettős hangulat, jellemző a
virágvasárnapi ünneplésünkre. Először is ott van az elragadottság, az
ujjongó tömeg, hozsannázó lelkülete, amelyre a barkaszentelés
szertartása irányította a figyelmünket. De ugyanakkor ott van a
passiónak, a szenvedésnek szinte elszomorító, lehangoló, fájdalmasan
kiábrándító hangvétele is, amit az imént olvastunk fel az evangéliumból.
Ezt a kettősséget nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Szent János evangélista elmondja, hogy a jeruzsálemi bevonulásra Lázár
feltámasztása után kerül sor, aminek sok szem és fül tanúja volt. Jézus
szenvedése előtt olyan helyzetet teremt, amely egészen feltárta a zsidók
előtt az ő Messiás voltát. Nagy tömeg gyűl össze, Jeruzsálemben, ahogy
Szent Máté evangélista fogalmaz: „Megmozdult az egész város”(21,11).
Sokan vannak a szem és fültanúk közül is ott. Keresik Jézust, látni
akarják azt, aki feltámasztotta Lázárt. Még a templomban is róla
beszélnek.
Azért is keresik, mert sokan tudnak a már kiadott Jézus elleni, elfogató
parancsról. És lám mégis megjelenik Jézus. Szinte királyhoz illő
jelenet, amint bevonul a tömeg között, de nem harci lovon, hanem
egyszerű szamárcsikón. Milyen megrendítő, hogy a végtelen Isten emberré
lévén nem harci paripán, hanem szelíd kis állaton, szamáron vonul be
Jeruzsálembe. (A szamár a békének az állata, míg a ló a harcé.)
Az Úr Jézus országot akar szerezni nekünk, az örök boldogság, az örök
élet országát, de nem lovon, csatatereken, hanem az odaadó, a béke, a
kiengesztelődés lelkülete, a szolgáló szeretet által.
Jézus az Úrnak, vagyis Izrael Istenének a nevében jön, hogy hirdesse az
Isten és ember közötti kiengesztelődést. A szó szoros értelmében senki
soha nem jött és nem is jöhet az ő nevében, vagyis az isteni
természetnek a hatalmával, csak maga Isten, az Isten egyszülött Fia. A
szent liturgia felidéző és jelenvalóvá tevő cselekedetei tudomásunkra
adják, hogy kicsoda ez a Jézus. Maga az Isten.
Nemcsak ő maga állítja ezt magáról, hanem az összegyűlt tömeg is mintegy
ezt a mély valóságot fedezi fel. Pálmaágakkal a kézben válaszol
Jézusnak mintegy kinyilatkoztatásba öltöztetett bevonulására. Az állatok
szolgálata mellett megjelennek a növények is: a friss ágak, amelyeket
puha szőnyegként eléje terítenek. Az egész föld hódol a Teremtő előtt, a
leterített ruhákban pedig az emberi civilizáció és kultúra borul le
szerényen az Úr lábai elé.
A tömeg így köszönti Jézust: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr
nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Ezek a szavak a sátrak ünnepére
utalnak, amikor a hívek pálma-, mirtusz- és barkaágakkal járják körbe az
oltárt. A nép ezeket a szavakat most Jézusra alkalmazza, akiben
meglátja, hogy az Úr nevében jön, hogy Ő a Messiás. Jézusban tehát
felismerik azt, akiben Isten jelen van közöttünk. Izraelnek ez a
reménykiáltása az egyház kiáltásává vált ahhoz, aki új módon jött el
közénk az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben. Köszöntsük Őt, aki
testével és vérével elhozta Isten dicsőségét a földre, s ma újra
megjelenik köztünk az oltáron a kenyér és a bor külső színe alatt.
A tömegnek ezt az ujjongását szeretnék elhallgattatni a farizeusok.
„Mester tiltsd meg ezt tanítványaidnak”- mondják. De az isteni
kinyilatkoztatásnak semmi, ami emberi nem állhat ellen. „Mondom nektek,
ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.”
Nem lehet ezt az isteni kinyilatkoztatást beszűkíteni, az emberi
kisméretű intrikákkal teleszőtt világába. Nem lehet a sötétség,
félelmetes mélységében hagyni tovább a megváltásra szoruló emberiséget.
Jézus itt tudatosan vállalja, azt a küldetést, amit magában hordoz és,
amit már tanító útján is hangoztatott. „Világosságul jöttem a világba,
hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétben”. Jézus küldetése
beteljesedésének a közeledtét tudatosan is elfogadja. „Eljött az óra,
amikor megdicsőül az Emberfia!”
De azzal is tisztában van, hogy megdicsőülésének az órája nem ez a
bevonulás. Tudja azt, hogy az Isten dicsősége nem az emberek magasztaló
szavától függ, nem is az által jön létre, hanem az létezik, és az majd
megmutatkozik a maga teljességében, mélységében, úgy ahogyan majd az
Isten megmutatja.
A liturgia felszólít ezen a napon minket, ma élő Krisztuskövetőket, hogy
kövessük Jézust ezen dicsőséges útján, amely az élet sűrűjéből, az
igazi dicsőség felé, a mennyei Jeruzsálem felé vezet minket. De
vigyáznunk kell, hogy utat ne tévesszünk, mint a jeruzsálemi tömeg,
amely akkor csúszott el, amikor csak a földi dicsőségben és a
csodavárásban akart követője maradni Krisztusnak.
Ennek következtében azok az emberek, akik ma, a bevonuláskor örömmel
éljenzik Jézust, pár nap múlva, amikor keresztjét hordozva kimegy a
városból gúnyolódva fognak kiáltozni. A kezek, amelyek ma pálmaágakat
törnek le az út menti fákról, hogy azzal integessenek a bevonuló
királynak, néhány nappal később már ökölbe szorulva csapkodnak Jézus
felé. Akik most levetik ruháikat, hogy az Úr elé terítsék a porba, végig
fogják nézni, hogy Jézus a kereszt súlya alatt többször is a porba
roskad, s a Golgotán tétlenül szemlélik majd azt is, ahogyan megfosztják
ruháitól. Akik ma azt kiáltják, hogy „Áldott, aki az Úr nevében jön”
(Jn 12,13), a kereszt alatt állva azt fogják majd gondolni, hogy
„átkozott, aki a fán függ”. Az a nép, amely most magabiztosan és
lelkesen követi az Urat, szenvedését és halálát látva elfordul tőle, és
félelmében elfut.
Krisztus követéséhez nem elég a pillanatnyi lelkesedés! Mert amikor
jönnek a próbatételek, és jön a szenvedés vagy az üldözés, az ember
könnyen meginog. Aki csak felszínesen ismeri Jézust, az nem fog mellette
kitartani. Aki csak a szép és ünnepi pillanatokban akar Jézus mellett
lenni, az rossz úton jár. Ha hűségesen ki akarunk tartani mellette,
akkor el kell mélyítenünk hitünket. Fel kell vennünk és hordoznunk kell
mindennapi keresztünket, hogy megerősödjék a vállunk.
Nálunk, mai krisztuskövetőknél a virágvasárnap dicsőséges bevonulása
csak egy bevezetés és előkészület ahhoz, hogy azt a Krisztust
követhessük, aki a kereszt vállalásával jutott el a feltámadás
dicsőségébe. Jézus maga is bátorít bennünket: „Jöjjetek hozzám, akik
fáradtak vagytok, és én felüdítelek titeket.”
De ugyanakkor figyelmeztet, arra is, hogy a Krisztus-követésben nem
szabad megállni az érzelmek diktálta kellemes légkörnél, talán
mondhatjuk a dicsőség légkörénél, hanem tovább kell menni a keresztutat
is vállalva egészen a feltámadásig. Nem hiteget, hanem józan öntudatos
elhatározást igényel tőlünk: „aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát
vegye fel keresztjét és úgy kövessen”. Talán virágvasárnap hív
bennünket a leghatározottabban. Ezt fejezi ki a liturgiánknak a már
említett kettős hangulata is.
A szinte extázisba torkoló tömeg, hozsannázó hangulatát fölváltja a
liturgia, a passió, a szenvedés hangulatával. Ez a hangulat kap központi
helyet a szentmisében és ez lesz nyitánya keresztény hitünk legmélyebb
misztériumának, húsvét titkának.
A szenvedés sötét fenyegetettsége ott van a farizeusok, írástudók
gyűlölettől izzó magatartásában. De ott van Jézus lelkében is. Ott van a
meg nem értett istenember fájdalma, akkor, amikor Jeruzsálem
megpillantásakor sírva fakad: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a
napon, ami békességedre szolgál”. Nem az önmagáért való félelem az, ami
olyannyira elfoglalja, hanem azon ember miatt érzett fájdalma,
szenvedése, aki újra meg újra visszautasítja a minket mindvégig szerető
Isten szeretetét.
A belső szenvedés sokszor sokkal fájdalmasabb, mint a fizikai fájdalom.
Isten legnagyobb fájdalma, szenvedése az, hogy végtelen szeretetét az
ember nem fogja fel teljes mértékben, és nem válaszol erre a szeretetre.
Pedig az embernek erre a szeretetre adott válasza biztosíthatja az
üdvösségét.
Valamiképpen erre döbben rá élete vége felé Szent Ferenc atyánk, amikor
egy éjszakai imádkozás után fájdalmasan állapítja meg: Nem szeretjük
eléggé a Szeretetet, vagyis magát Istent. De ugyanakkor buzdítja
testvéreit, buzdít bennünket is, és minden keresztényt: Kezdjük el
szeretni az Istent.
Krisztus szenvedése, kereszthordozása, halála és a halálból való
föltámadása, az Ő irántam való végtelen szeretetét bizonyítja, ami
valamiképpen az Eukarisztiában összpontosul. Éppen ezért az üdvösség
szentségének, a szeretet szentségének, az Oltáriszentségnek a vétele
erősítsen minket hitünkben, hogy mindvégig hűségesek maradjunk a mi
Urunkhoz, Jézus Krisztushoz! Ámen!
Kommentáld!