Hétfő délután 8 mikrobusz haladt a határ felé, 11 tonnányi segélyszállítmánnyal, 16 millió forint értékben. A tiszabecsi határátkelés még úgy is másfél órába telt, hogy külön engedélyünk volt és vártak minket. Kifele nem volt nagy forgalom, az országba befele annál nagyobb. Ukrán autók százai várakoztak, sokan gyalog, bőröndökkel a kezükben igyekeztek; autóikat a másik országban hagyva menekültek a borzalmak elől. Ők nem a kárpátaljai magyarok, az ország különböző pontjairól érkeztek ide.

A tömeghez képest nagy a csend, az emberek meredten néznek maguk elé, néha egy-egy gyerekkacaj töri meg a némaságot. Odanézek, keresem a hang forrását.

Egy óriás plüssállatot cipel magával, kistáskával a hátán. Ennyi maradt meg a gyerekszobájából, az a nagy plüss unikornis.

Senki sem tudja, mennyi időre hagyják el otthonukat, országukat. Valaha visszatérhetnek? Ha visszatérnek, mi fogadja őket? Hányszor lehet új életet kezdeni? Szívszorító látvány, szívszorító gondolatokkal, itt még erős voltam, nem tudtam, mi fog még rám várni.

A határon átkelve a helyi segítőszervezet elnavigál minket egy titkos raktárba. Elmondják, azért titkos, mert hadiállapot van, az ukrán állam bármire ráteheti a kezét. Fotózni csak odafigyeléssel lehetett. Egy kisbusz kivételével mindent kipakoltunk, az utolsóban voltak a legfontosabb dolgok.

A raktárból elindultunk a következő megállóhoz, egy árvaházhoz. Hamar előbukkannak a gyerekek, a fiatal kamaszok, és segítenek bepakolni. Játékok, írószerek, gyerekruhák, amikre csak szükségük lehet. Majd beljebb invitálnak minket az igazgatói irodába, ahol, mint kiderült, három igazgató van jelen. Nem értettük a dolgot, majd történetmesélésbe kezdtek. Ez az árvaház korábban is megvolt, sok gyerek lakott itt, de most számuk megduplázódott. Egy másik igazgató vette át a szót, ő egy Donyeck régióban lévő árvaház igazgatója, ami közel van a Krím-félszigethez.

2014 óta, nyolc éve hadiállapot van azon a környéken. A gyerekek többsége ebben nőtt fel: hadiállapotban.

Aztán lett egy lehetőségük, és az árvaház minden lakóját el tudták vinni egy nagy üdülésre, hogy kiszakadjanak a háború nyomása alól, elmenjenek közösen egy másik helyre pihenni. Egy Kijev melletti üdülőhelyre vitték a gyerekeket. A meglepetés ezután jött, kitört a háború. A gyerekeket levitték napokra a pincébe, majd kimenekítettek őket.

A háború félelme elől jöttek el, de az mégis rájuk talált.

A magyar határ közelében két otthon között osztották szét a gyerekeket. Előkerül egy telefon is; egy videót mutatnak szétlőtt, darabokra hullott épületekről. Ennyi maradt a kijevi táborból, ahol pár nappal ezelőtt voltak. Már itt sokunknak a torkában dobogott a szíve, és kerestük a zsebkendőket, de erősek voltunk. A beszélgetés után körbevezetettek minket az épületben, megmutatták, hol laknak a gyerekek.

Egy faágy és egy kórházi kis szekrény – ennyi, amijük van, ennyi az életük, ami oda befér. Nem tudják, meddig lesznek itt, nem tudja senki sem, mi lesz velük.

Az ebédlőben találkoztunk a gyereksereggel. 6–12 évesek lehettek, hangosan beszélgettek és ettek egy-egy pici fémtányérból, rajta egy-egy kis adag krumplipüré és egy-egy csirkecomb. A konyhán önkéntesek segítenek, fizetés nélkül. A gyerekek étvágya nem lett kisebb attól, hogy többen lettek. Majd az igazgató szól hozzájuk, és elmeséli nekik, kik vagyunk és miket hoztunk. Megtapsolnak, boldogan néznek ránk, majd feltartják a kezüket, és szívecskét formálnak vele.

Eddig bírtam, eljött az a pillanat, amikor az érzéseimet nem tudom visszafogni. Sírásba kezdek, el kell hagynom a házat, és akkor tör ki belőlem igazán. Sok boldog gyerek, nehéz múlttal és beláthatatlan jövővel. Nem tehetem, de hoznék a nyakamban, amennyit csak tudnék, csak ne ott legyenek, ne ilyen életük legyen, hiszen csak gyerekek...

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Magyar Kurír