A keresztút hagyományos, elsősorban a nagyböjt idején végzett ájtatosság, amellyel a hívek tizennégy állomáson, stáción át énekelve, elmélkedve végigjárják Jézus Krisztus szenvedésének útját. A római keresztények nagypénteken a hatalmas Colosseumban – ahol a római korban oly sok keresztényt marcangoltak szét az oroszlánok, a vérszomjas tömeg beteges örömére – emlékeznek a Megváltó szenvedésére és kereszthalálára, a pápával együtt. A Szentatya kérésére az elmélkedéseket minden évben más írja az egyes stációkhoz. A Vigilia 1999-ben már megjelentette a korábbi évek keresztútjainak szövegét. A kötet gyorsan elfogyott. A kiadó most az azóta eltelt esztendők keresztúti elmélkedéseit tette közzé.

Az egyes stációkhoz írt elmélkedések drámai erővel és mély beleérzőképességgel tárják fel mindazt a szenvedést, amit a kegyetlen kínzóinak és az őt gúnyoló tömegnek totálisan kiszolgáltatott Jézus érezhetett, fizikailag és lelkileg is. Az 1999-es elmélkedéseket tartó Mario Luzi költő interpretációjában Jézusban már akkor felvetődött az Istentől elhagyatottság mindennél szörnyűbb érzése, amikor legyengülve az ütlegelésektől, elesett a kereszttel, amelynek hordására a római katonák a mezőről hazatérő Cirenei Simont kötelezték. Jézus kétségbeesetten kérdezi: „Te látod, Atyám, és hallgatsz. Te is elhagysz engem? Itt, ezeken a szörnyű helyeken vezet át az út a feltámadás felé. Még egyszer kérdem: ez a te akaratod, vagy pedig erre az esztelenségre nem találtál gyógyírt, nem volt megoldás? Összezavarodnak gondolataim, ha te nem sietsz segítségemre. Mennyire egyedül van az ember, mennyire magányos tud lenni!” Ám Jézus még ebben a véglegesnek látszó elhagyatottságában is próbálja magát erősíteni, megérteni küldetése valódi célját: „Nekem kell az életet elvinni oda, ahonnan hiányzik, halálommal kell odavinnem… És ez az ára, ez a kínszenvedés. Tehát hiába gyötörlek, Atyám. Nem annyira a haláltól rettegek, mint inkább az oda vezető úttól, a keresztúttól, a testi fájdalomtól és keserűségtől. Ettől szakad meg anyám, Mária szíve, mert az ellenem lázított emberek haragja gyalázatos és gyűlöletes.” A tömeg gúnykacaja tőrként hasít bele Jézus szívébe, de nem csökkenti irgalmát és szeretetét az emberek iránt: „A tömeg bántalmaz, gyaláz, kinevet, de nem tudja megakadályozni, hogy eljusson fülembe a szánakozók siralma, amely nagyon halk, mégis eljut hozzánk, ha odafigyelünk rá.”

Az ezredfordulón II. János Pál pápa bevezető imádságában a krisztusi szenvedés és küldetés időtlenségére figyelmeztet: „Abban a meggyőződésben gyűltünk össze, hogy Isten Fiának keresztútja nem pusztán a vesztőhelyre vezető egyszerű út volt. Hisszük, hogy az Elítélt minden lépése, minden mozdulata és szava, de azoké is, amit e dráma részesei éreztek és tettek, szüntelenül szól hozzánk. Krisztus a szenvedésével és a halálával is kinyilatkoztatja nekünk Isten és az ember igazságát.” A Szentatya felteszi a kérdést, mi a jelentése a – „részesedni Krisztus keresztjében?” – kifejezésnek. „Jelenti annak a szeretetnek a megtapasztalását a Szentlélekben, amelyet Krisztus keresztje rejt magában. Jelenti a saját keresztünk fölismerését ennek a szeretetnek a fényében. Jelenti azt, hogy újra fölvesszük a keresztünket, és elindulunk, mindig e szeretet erejében…” Poncius Pilátus jellemét elemezve a Szentatya rámutat, hogy a helytartó saját drámája rejlik a Jézusnak feltett kérdésében: „Mi az igazság?” II. János Pál szerint ez nem az igazság természetét kutató kérdés, hanem egzisztenciális arról, hogy mi Pilátus viszonya az igazsághoz. „Megpróbál elmenekülni a lelkiismerete elől, amely az igazság felismerését és követését várja. Aki nem engedi, hogy az igazság vezesse, az egyszer képes lesz arra is, hogy ártatlanra mondjon ki halálos ítéletet… Az igazság megtagadása a történelem folyamán mindvégig szenvedést és halált okozott. Az ártatlanoknak kell fizetniük az emberi képmutatásért. A félmegoldások nem elegendőek. Nem elég mosni a kezünket. Az igaz vérért való felelősség megmarad.”

2004-ben André Louf trappista szerzetes Júdás személyiségét vizsgálva úgy véli, hogy Jézus elárulója összetett lélek volt, szerette a pénzt, Mesterét kedvelte, de idővel eluralkodott rajta egyfajta dacos szeretet Jézus iránt, amely aztán átcsapott gyanakvásba és sértődöttségbe, s talán politikailag is csalódott Jézusban. Nem megölni akarta őt, hanem felnyitni a szemét, a maga elképzeléseihez igazítani. Végül megbánta tettét, ám „Bűnbánata mégsem volt elég nagy, hiszen engedett a kétségbeesésnek és véget vetett életének. És ez a bűn még súlyosabb volt, mint árulása…” A trappista szerzetes felidézi, hogy Sienai Szent Katalin Dialógusában Jézus azt mondja, Júdás nem akkor okozta neki a legnagyobb fájdalmat, amikor elárulta, hanem amikor kételkedett irgalmasságában. Amikor pedig a főtanács halálra ítéli Jézust, a többi tanítvány is magára hagyja, bár nem árulták el, mint Júdás, „de magukkal ragadta őket a gyávaság szele. Jézusnak egyedül kell szembenézni sorsával, pedig ők álltak hozzá a legközelebb.”

2005-ben Joseph Ratzinger a keresztút teológiai és lelki dimenzióiról elmélkedik: „Az örök Ige – az élet teremtő ereje – leszállt a mennyből, így vált igazi mannává, kenyérré, amely közli önmagát az emberrel a hitben és a szentségben. Így a keresztút az Eucharisztia misztériumának bensejébe vezető úttá válik, ahol a népi vallásosság és az egyház szentségi élete egybeolvad. A Keresztút imája olyan út, amely mély lelki közösségbe, kommunióba vezet Jézussal, amely nélkül a szentségi kommunió kiüresedne. A keresztút így… a misztériumba bevezető út.” Jézus háromszori elesését a kereszttel a jelenlegi pápa úgy értelmezi, hogy ezekben megmutatkozik Krisztus személyisége és a mi öntelt, Istentől elfordult énünk is: „szabadon vállalt alászállása, hogy minket a büszkeség bűnéből felemeljen. Ugyanakkor megmutatkozik büszkeségünk lényege is: a gőg, hogy önmagunkat függetlenítjük Istentől, és csak mi magunk akarunk lenni; a gőg, hogy azt hisszük, nincs szükségünk az örök Szeretetre, hanem magunk akarjuk életünket berendezni. Ebben a lázadásban az igazság ellen, ebben a próbálkozásban, hogy mi magunk legyünk Isten, önmagunk Teremtője és Bírója – elbukunk és az önpusztításba zuhanunk alá. Jézus alászállása a mi gőgünk leküzdése, alászállásával felemel bennünket: hagyjuk magunkat felemelni!”

2006-ban Angelo Comastri bíboros ugyancsak arra figyelmeztet, hogy Krisztus szenvedésében „gonoszságunk szállt szembe a jósággal, gőgünk dühödten robbant ki az alázattal szemben, romlottságunkra fény derült Isten ragyogó tisztaságában! és így mi… mi magunk váltunk Isten keresztjévé! Mi, esztelen lázadók, mi, felfoghatatlan bűneinkkel, felállítottuk nyugtalanságunk és boldogtalanságunk keresztjét: megalkottuk saját büntetésünket. De Isten vállára veszi a keresztet, a mi keresztünket, és szeretetének hatalmával hív bennünket. Isten felveszi a keresztet! A jóság mérhetetlen misztériuma! Az alázat misztériuma, amely megszégyeníti féktelen gőgünket!” Jézus és édesanyja, Mária keresztúton történt találkozását vizsgálva Comastri bíboros megállapítja: „Mária az édesanya. A hiánytalan nőiség, akinek szeretetét nem fordítja el az önzés felbukkanása, amely börtönbe zárja és megbénítja a szívet. Mária, az Édesanya. Szíve hűségesen dobog Fia szíve mellett, és saját testén érzi Fia testének minden sebét. Mária…, Aki ma is édesanya – nekünk, mindörökre!”

2009-ben Thomas Menamparampil indiai érsek Péter háromszori tagadásában az emberi jellem törékenységét látja, hiszen az utolsó vacsorán magabiztosan fogadkozott, ha kell, az életét is odaadja Jézusért, „… azt állította, hogy erős jellem, de egy fiatal szolgálólány előtt összeomlott. Az emberi gyengeség váratlanul ránk tör, és elbukunk. Ezért kéri tőlünk Jézus, hogy virrasszunk és imádkozzunk… És arra buzdít, hogy tagadjuk meg önmagunkat és közeledjünk Istenhez.” Jézus megostorozását és tövissel koronázását a minden határt felülmúló embertelenségnek minősíti az indiai főpásztor, s a gyűlölködés és háborúk korokon átívelő jelenvalóságára mutat rá. „Ma is hihetetlenül erőszakos cselekmények tanúi vagyunk. Gyilkosság, nők és gyerekek elleni erőszak, emberrablás, zsarolás, etnikai konfliktusok, nagyvárosi erőszak, fizikai és lelki kínzás, az emberi jogok megsértése.” Jézus szenvedése pedig folytatódik, „amikor üldözik a híveket, a bíróságokon eltorzul az igazságszolgáltatás, elterjed a korrupció, az igazságtalan társadalmi struktúrák eltiporják a szegényeket, a kisebbségeket elnyomják… Jézust megfosztják ruháitól…, amikor a nők arra kényszerülnek, hogy megalázkodjanak, amikor a nyomornegyedekben élő gyermekek az utcákat járják hulladékot keresve.”

A keresztút örökérvényűségét és egyetemességét talán Gianfranco Ravasi bíboros fogalmazta meg legszebben: „Nem azért járjuk végig imádságban ezt az utat, hogy csupán megemlékezzünk egy régmúlt történelmi esetről és egy halottról, hanem hogy átéljük ezt az eseményt, mely keserű és kegyetlen, de nyitott a remény, az öröm és a megváltás felé. Talán mellettünk fogják járni ezt az utat olyanok is, akik még keresnek, és akiket kérdések nyugtalanítanak.” S miközben a keresztutat járjuk, eszünkbe juthatnak Pál apostolnak a harmadnapon halottaiból feltámadt Jézus Krisztus halál fölötti diadalát hirdető sorai: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed?... De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1Kor 15,54-57). (Vigilia Kiadó, 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír