A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelenlévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott mindnyájatokat!

Jézus húsvétja nem a távoli múlt eseménye, amely már beépült a hagyományba, mint az emberiség történetének sok más epizódja. Az Egyház arra tanít bennünket, hogy a húsvétról azt jelenvalóvá téve emlékezzünk meg évről évre húsvétvasárnap, és napról napra az eucharisztia megünneplésében, amely során a feltámadt Úr ígérete a legteljesebben valósul meg: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).

Ezért

a húsvéti misztérium a keresztény élet tengelye, amely körül minden más esemény forog.

Így minden irenizmus vagy szentimentalizmus nélkül mondhatjuk: minden nap húsvét. Milyen értelemben?

Óráról órára sok mindent megtapasztalunk: fájdalmat, szenvedést, szomorúságot, amelyek örömmel, ámulattal, derűvel fonódnak össze. De minden helyzetben az emberi szív teljességre, mélységes boldogságra vágyik. A 20. század egyik nagy filozófusa, Keresztről nevezett Szent Teréz Benedikta, polgári nevén Edith Stein, aki rendületlenül kutatta az ember misztériumát, erre a beteljesedésre irányuló állandó törekvésünkre emlékeztet. „Az ember – írja – állandóan arra vágyik, hogy újra ajándékba kapja a létet, hogy elérje azt, amit a pillanat ad, s ugyanakkor el is vesz tőle” (Essere finito ed Essere eterno. Per una elevazione al senso dell’essere, Roma, 1998, 387). Korlátok között élünk, mégis arra irányulunk, hogy meghaladjuk korlátjainkat.

A húsvét örömhíre a legszebb, legörömtelibb és legmegdöbbentőbb hír, amely valaha is felhangzott a történelemben. Ez a voltaképpeni „evangélium”, amely a szeretet győzelmét hirdeti a bűn felett, az életét a halál felett, s ezért ez az egyetlen, ami képes betölteni azt az értelem utáni vágyat, amely elménket és szívünket nyugtalanítja.

Az embert egy belső mozgatóerő hajtja, mindig valami többre vágyik, ami állandóan vonzza. Ezt a vágyunkat semmilyen mulandó valóság nem elégíti ki. A végtelenre és az örökkévalóra irányulunk.

Ez ellentétben áll a halál tapasztalatával, melyet a szenvedések, a veszteségek, a kudarcok elővételeznek. A halál „elől élő ember el nem menekülhet” – énekli Assisi Szent Ferenc (vö. Naphimnusz).

Minden megváltozik azon a reggelen, amikor az asszonyok a sírhoz mentek, hogy megkenjék az Úr testét, de a sírt üresen találták. A napkeleti bölcsek kérdésére: „Hol van a zsidók újszülött királya?” (Mt 2,1–2), végső választ annak a fehér ruhás, titokzatos ifjúnak a szavai adnak, aki húsvét hajnalán az asszonyoknak ezt mondja: „Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!” (Mk 16,6).

Attól a reggeltől mindmáig – minden egyes napon – Jézusnak egy másik neve is van: az Élő, ahogyan a Jelenések könyvében nevezi magát: „Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké” (Jel 1,17–18). Biztosak lehetünk abban, hogy

őbenne mindig arra a sarkcsillagra lelhetünk, amely felé életünket irányíthatjuk,

mely látszólag kaotikus, és amelyet gyakran felkavaró, elfogadhatatlan és érthetetlen események terhelnek meg: a rossz és gonoszság sokféle formája, a szenvedés, a halál – melyek mindannyiunkat érintenek. A feltámadás misztériumán elmélkedve választ találunk az élet értelme utáni szomjunkra.

Törékeny embervoltunk számára a húsvéti örömhír gyógyír és gyógyulás; megerősíti reményünket azokkal az ijesztő kihívásokkal szemben, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznünk egyénileg és világszinten egyaránt. A húsvét távlatában a keresztút fényúttá válik! A via crucisból via lucis lesz! Rászorulunk arra, hogy a fájdalom után az örömöt ízleljük és szemléljük, hogy életünk feltámadást megelőző szakaszait új fényben járjuk újra végig.

A húsvét nem szünteti meg a keresztet, de legyőzi azt abban a csodálatos küzdelemben, amely megváltoztatta az emberiség történelmét. A mi korunk is, melyet megannyi kereszt terhel, a húsvéti remény hajnaláért fohászkodik.

Krisztus feltámadása nem eszme vagy elmélet, hanem a hit alapját képező esemény.

Ő, a Feltámadott, a Szentlélek által továbbra is emlékeztet bennünket erre, hogy tanúi lehessünk ott is, ahol az emberi történelem nem lát kiutat, nem lát fényt maga előtt. A húsvéti remény nem csal meg. A húsvétba vetett hit a mindennapokban annak engedését jelenti, hogy Krisztus feltámadása gyökeresen megújítsa életünket, és átalakult emberként a keresztény remény szelíd s mégis bátor erejével hozzájárulunk a világ átalakításához.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír