„A történelem folyamán, a XIII. század elején a keresztes hadakkal Európából érkező remeték telepedtek le a Kármel-hegyen, hogy azon a földön éljenek, ahol Jézus is élt, s ahol Isten tanúja, Illés próféta tevékenykedett és imádkozott. Ők voltak a mai karmeliták elődei” – ismertette Rafael atya.

Albert jeruzsálemi pátriárka adott regulát az Illés-kútnál letelepedett remetéknek. A közösség első kápolnáját a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. A török támadások következtében elhagyva eredeti helyüket a közösség tagjai Európába települtek. A Kármelhegyi Boldogasszony testvéreinek kezdték hívni magukat, amit az Egyház hivatalosan is elfogadott és megerősített.

A Kármel alapítása kezdeteitől fogva a Szent Szűz tiszteletére szentelt rendként értelmezte önmagát, melyet az Egyház is megerősített.

A Boldogságos Szűz Mária személye központi szerepet tölt be a kármelita lelkiségében: az evangéliumi tökéletességre való törekvés sajátos módja által, amit az első szerzetesek Mária példájára és vele egyesülve – az állandó imádság és Isten igéjének hallgatása, befogadása révén – vágytak megvalósítani.

A Kármelhegyi Boldogasszony emlékünnepének első nyomait XIV. századi angliai források őrzik. A Rend Pátrónája iránti hálaünnepként tartotta július 17-ét, ami valószínűleg a II. Lyoni Zsinat utolsó ülésével lehet kapcsolatban (1274. július 17.), amikor a korábbi, a rendet eltörléssel is fenyegető, bizonytalan körülmények után megszületett a hivatalos zsinati döntés a kármelita rend fennmaradásának törvényességéről, más, ugyanazon korban született közösségektől eltérően. A Kármel tagjai ez eseményben a Boldogságos Szűz szeretetének megnyilvánulását látták. Az ünnep időpontja később ismeretlen okból július 16-ra került.

Egy később elterjedt értelmezés alapján a Kármelhegyi Boldogasszony búcsúünnepe egy látomás időpontjával van kapcsolatban: 1251. július 16. A XV. századból származó A kármelita szentek Katalógusa című irat szerint a Boldogságos Szűz Mária megjelent egy rendi elöljárónak, az angol Stock Szent Simonnak: skapulárét tartva kezében, megnyugtatta a szent életű atyát, aki a rend fennmaradásáért és megerősödéséért imádkozott a nehéz körülmények közepette, s azt mondta neki: „Ez a kiváltság számodra és tieid számára: mindaz, aki e skapulárét viselve hal meg, üdvözülni fog.” Később a szerzetesek mellett a hívek is részesülni kívántak a kiváltság kegyelmében, s ők is a szent vállruha viselői lettek. Később olyannyira népszerűvé vált a Kármel „szent ruhája”, hogy az egyik legkedveltebb ájtatossági formává vált Isten népe körében.

A látomás valódiságát és pontos dátumát illetően nincsenek korhű adataink. Ám ez nem változtat a benne foglalt lelki tanítás igazságán, amit igazol a századok során a skapulárét felvevő hívek nagy száma, számtalan, a skapuláré által történt csoda s az a tény, hogy a pápák mindenkor jóváhagyták, sőt ajánlották viselését – így II. János Pál, a 2001 szeptemberében, a skapuláré 750. évfordulóján mondott beszédében.

A skapuláré lelki tartalma az Egyház azon tanításán nyugszik, amely szerint: ha őszinte szívvel tiszteljük a Boldogságos Szüzet, ő különleges oltalmában részesít bennünket földi életünk során, halálunk órájában és halálunk után.

A skapuláré jel – a Szűzanya iránti tiszteletből viseljük, annak mintegy látható és állandó jeleként, s mivel kifejezi a Máriához való kapcsolatunkat, egyúttal az ő anyai oltalmát és az örök élet zálogát is jelenti számunkra – olvasható a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány honlapján.

www.karmelitarend.hu/ Magyar Kurír