Canisius Péter (születési nevén Pieter Kanijs) 1521-ben született a gelderlandi Nijmegenben (a mai Hollandia területén), tehetős patrícius családban. Apja akarata ellenére teológiát tanult, majd Kölnben tanult tovább; az egyetemen találkozott Fáber Péterrel, a Jézus Társaság egyik alapítójával.  Pieter 22 éves korában belépett a jezsuita rendbe; ő lett a rend nyolcadik tagja. 1546-ban szentelték pappá.

1547-ben Augsburg püspöke meghívta a Tridenti zsinatra; ettől kezdve használta nevének latinos változatát. Canisius Péter 1556-tól tizenhárom éven át a felsőnémetországi jezsuita rendtartomány provinciálisa volt. Németországban szentbeszédeivel és írásaival küzdött a katolikus hit megerősítéséért és megőrzéséért. Ingolstadt egyetemén teológiát tanított és az intézmény rektori feladatait is ellátta. Fribourgban kollégiumot alapított.

Papi tevékenysége a katekézistől a teológiai kutatómunkáig terjedő széles skálát ölelte át: előadások, írások, prédikációk, irodamunka, az ifjúság nevelése, egyházpolitika – a munkaterületek állandóan változtak és átfedték egymást életében. Rendkívülien jó képességek és nagy szorgalom jellemezte. 1590-ig jelentős szónoki tevékenységet folytatott.

Bécsben először csak tíz hívőnek kezdett prédikálni; később már a város egyik templomába sem fértek be hallgatói, még a Szent István-dómot is szinte szétfeszítette a tömeg. Amikor Regensburgban prédikált, Dél-Németország püspökei a lába előtt ültek. Állt a prágai dóm szószékén, előadásokat tartott Krakkóban, majd ismét Strassburgban. Amikor prédikálni kezdett Augsburgban, nem volt ötvennél több hallgatója; néhány hónap múlva már kilencszázan tértek meg.

Számos írása közül katekizmusai a leghíresebbek. Tanított Jézus valóságos jelenlétéről az Oltáriszentségben, az átváltozásról, az imádásra való méltóságáról, a szentmiséről, Krisztus kereszthaláláról, a szentáldozás jogosságáról. Misztikus élményeiről, Jézus Szíve-kinyilatkoztatásáról naplójában számolt be.

Kitűnt szilárd hitével, amely szinte teljesen közömbösítette a kívülről rátörő hatásokat. A pápasághoz és az egyházhoz töretlenül hű maradt. Világosan látta kora gyakorlati egyházi életének gyöngeségeit, s példátlan nyíltsággal ki is mondta őket. Olyan alapvető vallásos meggyőződést és magabiztosságot birtokolt, ami megóvta őt számos külső benyomástól, ami korának emberét érintette. Amikor minden megkérdőjeleződött, új ideák és jelszavak vihara a hit gyökereit látszott kitépni, ő az egyház belsejében biztos talajon állt, és erősen tartotta magát keresztény élet korábbi formáihoz. Szelíden szólt az emberekhez, soha nem használta az eretnekek, eretnekség szavakat, csupán új tanokról, új tanítókról beszélt.

„Sok ember félelme nagyobb a kelleténél, mert emberi segítséget keres és nem istenit, s az Egyház problémáira is kétségbeesésben és nem szent bizakodásban keresi a segítséget” – írta egy levelében.

1597. december 21-én halt meg. 1864-ben avatta boldoggá IX. Piusz pápa. 1925-ben XI. Pius emelte a szentek és az egyháztanítók sorába. Holtteste a svájci Fribourgban, a Szent Mihály-templomban nyugszik.

Ünnepét 1926-ban vették föl a római naptárba, április 27-re. 1969-ben áthelyezték halála napjára, december 21-re.

Magyar Kurír