Az első találkozás mindig meghatározó jellegű: Milyen édesanyával-apával, nagymamával-nagyapával találkozunk megszületésünk után, ettől függ, hogy megszületik-e bennünk az „ősbizalom” – mely alapja lesz későbbi emberi kapcsolatainknak. Milyen óvó-tanító néni fogad, amikor először lépünk be az óvoda, illetve iskola kapuján, ettől meg az függ, hogy szeretünk-e majd odajárni. Milyen lesz az első találkozásunk a templommal, a pap bácsival – valószínűleg ugyanilyen meghatározó jellegű hitéletünk elindulását illetően.

Ötesztendős voltam, amikor szüleim elvittek Csíkszeredába a „csíki nagymamához”, majd felvittek a Hargitára nyaralni. Egyik reggel elküldtek a borvízforrásra vízért, s mivel a bátyám hat esztendővel idősebb volt, mint én, és akkor ő már cserkész volt, tőle megtanultam a cserkészindulót és visszafelé a forrástól vidáman énekeltem, amikor is hirtelen odafutott a pap bácsi  (Bíró Ferenc volt a neve, amint később megtudtam), ölébe kapott és megszeretgetett, hogy ilyen bátor magyar legényke vagyok.

Összebarátkoztunk. Idők folyamán arra is rájött, hogy az óvodában sok verset megtanultam, s szavaltatott, miközben éreztem, hogy mennyire tetszenek neki a verseim. Egyszer pedig ott játszottunk a hargitafürdői  kis fatemplom mellett, amikor behívott a templomba, odavezetett az oltárhoz, rámutatott az olaj-örökmécsesre, és azt mondta: „Nézd, Öcsi, itt van a templomban az Úr Jézus, a mi legjobb barátunk – s  rámutatott az oltárszekrényre - , ennek mindig égnie kell. Amikor itt játszotok, te időnként nézzél ide be, és ha nem ég, szólj nekem, mert akkor ki kell cserélnünk a mécsbelet, s újra meggyújtjuk” – ez volt az első egyházi megbízásom. Ezen a nyáron sokat voltam együtt Feri bácsival.

Emlékezetes maradt a következő esemény is: A réten találtam egy tükröt, amelyiknek a másik oldalán egy szentkép volt. Nagyon megörültem neki. Amikor találkoztunk, a pap bácsinak is eldicsekedtem vele. Ő azt mondta: „Ezt valaki elvesztette, ez nem a tied. Járj csak körbe, s kérdezd meg, kié? Ha megtalálod a gazdáját, vissza kell adnod, ha nem, csak akkor tarthatod meg.” Nagyon szerettem volna, ha az enyém marad. De végül is amikor  megtaláltam a tulajdonosát egy kislány személyében, s ő annyira megörült neki, akkor már nem bántam, hogy vissza kellett adnom.

A plébános bácsiról sokat beszélgettek azok a felnőttek, akik a „büdös-gödörben” kezelték fájós végtagjaikat, én meg szerettem hallgatni őket. Így tudtam meg, hogy mennyire szeretik beszédeit, történeteit, s mennyiszer megbüntették már a magyarsága miatt. (Ez 1934-ben volt, tizennégy évvel Trianon után.) Akkor éreztem először, hogy én is ilyen ember szeretnék lenni…

Aztán minden további  ilyen „első találkozásom” is jól sikerült: az első debreceni hitoktatóval is, aki elsőáldozásra készített fel, meg a gimnáziumba bekerülve a piarista atyákkal való találkozások is. Így érlelődött meg bennem az a hivatás, mely érettségi után a piarista rendbe való belépéshez vezetett. 1950-ben ugyan a több mint harminc piarista kispapból csak tizennégy maradhatott meg a szűk rendi keretben, a többiek – köztük én is – átkerültünk egyházmegyés szemináriumba. Sík Sándor volt akkor a rendfőnökünk, búcsúzásul azt mondta: „Éljetek fogadalmatok szerint, s egyszer majd csak tudtok örökfogadalmat tenni a piarista rendben is. Törekedjetek – egyházmegyés papként is – az ifjúságot Kalazancius atyánk tanítása szerint a „pietas et litterae” – „a hit és tudomány” szellemében   nevelni!” Ez a fogadalom, melyet a piarista rendben mint negyedik fogadalmat tettünk: „az ifjúság vallásos nevelésére” – ez végigkísért az utamon, s megőrzött mindvégig az ifjúsággal való törődés hivatásában.

Csak a rendszerváltás után, 39 év várakozás után, 1989-ben tehettem örökfogadalmat.  1991-ben térhettem vissza a Piarista Rendbe, akkor már 62 éves voltam. Négy évig prefektusként a piarista növendékeket neveltem; 1995-ben, 66 évesen megválasztottak tartományfőnöknek, 1999-ben újabb négy évre. A következő káptalanon 2003-ban mint asszisztens benne maradtam a magyar provincia rendkormányában. 2007-ben Sárközi Sándor atyával megkezdtük a székelyföldi missziót. Most is elevenen él bennünk az a törekvés, melyet  1997-ben az Egyetemes Káptalanunk így fogalmazott meg: „A nevelés által evangelizálni Kalazancius stílusában”. Törekszünk arra ott is, hogy életünkkel és tanításunkkal segítsük az ifjúságot is, a szülőket is ebben a válságos időben hűségesnek maradni a krisztusi hithez. Abban is bízunk, hogy akiket megérint Krisztus hívása, szeretik a fiatalokat és képesek megismertetni velük az Ő szeretetét, boldogan vállalják majd a piarista hivatást!

1953. június 14-én szenteltek az esztergomi székesegyházban pappá. Kimondhatatlanul boldoggá tett, amikor áldozás után a kórus azt énekelte: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam” (Jn.15,15). Azt a kisgyerekkori élményt, amit a csíkszeredai pap bácsitól tanultam, hogy „Jézus Krisztus a legjobb barátunk” – most a papszenteléskor visszaigazolta az Úr Jézus.

Ilyen módon – pappá szentelésem hatvanadik évfordulóján – gyémántmisét mondhattam. Boldogan vállalom nyolcvanötödik évemben azt is, amit így fogalmazott meg Ő: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek!” (Jn.15,14.)

Fotó: Thaler Tamás

piarista.hu/Magyar Kurír