(Cap. 30, 1-5: Oeuvres complètes, Desclée De Brouwer, Paris, 1964, 467-468)

Jöjjön el a te országod!

Vajon van-e olyan könnyelmű ember, aki, ha egy előkelő úrtól akar valamit kérni, nem gondolná meg előbb, hogy milyen alakban terjessze elő kérelmét, és mit akar tőle kérni? S hogy miért van arra szüksége? Nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, főleg olyankor, ha valami fontos dologról van szó; márpedig a mi jó Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk. Egy dolgot azonban nagyon feltűnőnek tartok itt. Nem lett volna jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet, és azt mondtad volna: „Add meg nekünk, Atyánk, azt, amire szükségünk van”? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetne az ember, hogy nincs többre szükség. 
     

Ó,végtelen Bölcsesség! Közötted és Atyád között ez elég is lett volna, s ott a Getszemáni kertben nem is imádkoztál sok szóval.

Kifejezted előtte óhajodat és rettegésedet, s az akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád akaratának, amint te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ily módon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk, s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert ellenkező esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is ránk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.
     Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Isten országa: Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod (Mt 6, 9). Csodáljátok itt a mi Mesterünknek végtelen bölcsességét! Vajon mit kérünk mi, midőn ez országért imádkozunk? Engem itt legfőképpen ez a kérdés foglalkoztat, s mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ő Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelő módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atya szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az ő országát már idelent. Ezért fejezte ki az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymás után. Hogy pedig megértsük, mit kérünk ezzel, s mennyire érdekünk ezért szüntelenül imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak, akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni gondolataimat erről a dologról.      Az én nézetem tehát a következő. Sok egyéb javak között egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törődik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában; gyönyörködik saját dicsőségében; örül annak, hogy vele együtt mindenki örül; békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsőíti az Urat; mindenki megszenteli és áldja az ő szent nevét, és senki sem vétkezik ellene. Mindenki szereti Istent, s az illető léleknek sincs egyéb elfoglaltsága, mint az, hogy ő is szeresse. Nem is tudná nem szeretni, mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon szeretnénk őt idelent, ha tiszta fogalmunk volna őróla. 

VÁLASZOS ÉNEK

V. Aki tud jót adni fiainak, arra késztet minket, hogy keressünk és zörgessünk. * Annál többet kapunk, minél jobban hiszünk, erősen remélünk, és vágyakozva vágyódunk.
F. Ez többnyire könnyekkel és nem szavakkal történik, belső esedezéssel inkább, mintsem szólítgatással. * Annál többet kapunk, minél jobban hiszünk, erősen remélünk, és vágyakozva vágyódunk.