Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá…
(Mk 1, 6b-11)

„Az ifjú názáreti ács nem vett fel újabb rendelést – írja Hajnal Róbert egyik elmélkedésében. A szerszámokat összecsomagolta, a műhelyt bezárta, ajtajára kifüggesztette az ’Elutazás miatt zárva’ táblát. Magára vette köpenyét, kezébe fogta vándorbotját és elköszönt édesanyjától, aki egy szóval sem tartotta vissza fiát…” Eljött a Jordán partjára, beállt a sorba a bűnösök közé, és alámerült a jánosi keresztség vizében.

A többi evangélista is említést tesz Jézus megkeresztelkedéséről, de csak Szent Márk írja le konkrétan, kifejezetten, hogy Jézus alámerült. Istenfiúi színrelépésekor nem rendezett különleges látványosságot, nem csapott afféle „kozmikus show”-t, hanem alámerítette magát a sodró folyóba annak jeléül, hogy meg akarja járni poklainkat, kezünkre(be) adja, kiszolgáltatja magát nekünk, hogy belemerítsük bűnben fuldokló életünkbe. Istentelenségünk elhagyatottságát veszi magára, engedelmesen egészen a kereszthalálig.

Nem a mai értelembe vett keresztelés volt ez, hanem afféle beavató szertartás, amely az esszénusok kultikus fürdőjének új értelmet adott. Beteljesítette és túl is haladta János vonalát. Az evangélista ezért jelzi – habár a környezet erről nem szerzett tudomást –, hogy itt teofániáról, Isten-jelenésről van szó. Ezért is vált szét Urunk megkeresztelkedése Vízkereszttől. A Lélek, mint egy galamb, az Atya szózata, mint az eget megnyitó hang szentesíti jelenlétével ezt az isteni „ősbemutatót”.

Jézus megkeresztelkedése hitünk szent titka, egyben biztos történeti tény. De itt nemcsak Jézus megkereszteléséről van szó, hanem a miénkről is. A jánosi keresztség más értelmet nyert. Jézus teljesen új üdvrendet hozott. A mi keresztelkedésünk már nemcsak rituálé, nemcsak anyakönyvi bejegyzéshez szükséges jelképes gesztus, hanem isteni életet adó, bűneltörlő cselekedet. Szentség. Megváltottakká válunk.

Jézusnak ugyan bűne nincs, de azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, az enyémet, a tiédet – mindazokét, akik hajlandók vagyunk kiszolgáltatni neki életünket. Akik készek arra, hogy lelkük kemény páncélját előtte feltörjék, hagyják, hogy nyíljék meg az ég, és maga az Atyaisten hagyja jóvá életüket: te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik! Milyen érdekes epizód, hogy ez a mennyei hang: nem nyilvános, különleges csodái idején hangzik el – kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése, gyógyítások stb. –, hanem most, üdvösségünk hajnalán, amikor emberi természetének leginkább szüksége van arra, hogy az Atya megerősítse, s a Szentlélek felkenje megváltói küldetésére.

Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe lezárja a karácsonyi ünnepkört. Mintegy záróakkordként ez már nem édeskés, gyermeki fantáziával kiszínezett történet, hanem fajsúlyos, üdvtörténeti esemény, amely döntésre késztet: megtaláltam-e, megvallottam-e Jézusban a várva várt Megváltót? Beállok-e a bűnösök sorába, hogy beköszöntsön életembe az istengyermekség új korszaka? Sorban állok-e, bizalommal várakozva a természetfeletti javakért, vagy már csak a koncertjegyekre, vagy bankautomatánál vagyok képes várakozni? Keresztelésemkor, vagy gyermekeim, unokáim keresztelésekor Isten szeretetét akarja most is kinyilvánítani. Lélek-áradás történik. Megfürödtem-e már ebben a végtelen isteni szeretetben? Büszke lehet e rám Isten? Kedve telik-e bennem? Ha van egyáltalán elvárás, amelynek meg kell, amelynek érdemes megfelelni, hát az Övé az.