Az örömteli családi együttlét mellett mi, hívő emberek azért is örülünk a karácsonynak, mert ilyenkor néhány napig elidőzhetünk az ünnep vallási üzenetében, teológiai misztériumában. A templomi liturgiában, valamint otthon a szeretet gesztusai által ébresztett élmények közepette értelmünkkel is megpróbálkozhatunk mélyebben belelátni a megtestesülés titkába. Ha erre időt szánunk, és megteremtjük a szemlélődés lehetőségét, akkor eljutunk annak felismerésére, hogy Isten Fiának földi születésére nincs más magyarázat, mint amit János evangéliumában olvashatunk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ilyenkor, a karácsonyi szeretet ajándékozó légkörében könnyebben belátjuk azt a teológiai igazságot is, amelyet a kinyilatkoztatásból ismertünk meg, hogy „Isten szeretet” (1Jn 4,8), s ő a vele való közösségre, vagyis a szeretetre teremtett és hívott meg bennünket. Istentől való teremtettsége által él minden ember szíve mélyén a szeretet utáni vágy, mert Isten saját lelkéből adott mindannyiunknak.

Emberségünk, istengyermekségünk révén, csak a szeretetben juthat el a beteljesülésre.

Ezt foglalta ihletett szavakba a költő is: „Embernek lenni! / Csak-embernek, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte földnek / És Isten-lehelte szépnek!” (Sík Sándor: Ember).

Érdekes az emberi lélek. Amikor új nap, új év kezdődik, vagy amikor az ember új lakásba költözik, új munkahelyre megy dolgozni, ösztönszerűen is azt reméli, ez gyökeres változást, új korszakot fog eredményezni az életében, s természetesen jobbat az eddiginél. Ebben a spontán ébredő reményben benne van a felismerés, hogy rossz események is akadtak eddigi életében, de ezeket már képes lesz legyőzni, sőt elkerülni a jövőben.

A változásnak ez a vágya annak ellenére is feltámad az emberben, hogy már többször meggyőződhetett arról, bizony újra és újra elkövet hibákat, bűnöket, nemegyszer ugyanazokat, mint korábban, ugyanazokat, amelyekről eddig úgy gondolta, örökre ki tudja zárni őket az életéből.

Ne gondoljuk, hogy ezzel a küzdelemmel egyedül állunk a világban. Mindenkinek az életében felébrednek és megismétlődnek ugyanezek az érzések és vágyak. Ennek ellenére mi, hívő emberek nem keseredünk el. Ez inkább reálisabb életszemlélethez vezet el bennünket, annak felismeréséhez, hogy Isten segítsége nélkül tehetetlenek vagyunk még a saját belső dolgainkban is. Ezért adunk hálát az Atyának azért, hogy Fiát, Jézust segítségünkre és minden ember megváltására a világba küldte.

Most is – „új esztendőben, új szívekkel” – új feladatok előtt állunk, és új remények köszöntenek ránk. Ki ne vágyna békére, nyugalomra, biztonságosabb megélhetésre?

Ebben egyformán érzünk, hívők és nemhívők. Valószínűleg csak abban a tekintetben különbözünk, hogy vajon miként juthatunk el erre az állapotra. A nemhívő az emberek összefogásában, belátásában, új felismerésekben és struktúrákban bízik, s végső soron az emberek gondolkodásának és viszonyaiknak megújulását is reméli. Mi, hívők viszont mindezeken túl azt is gondoljuk, hogy ez Isten nélkül nem sikerülhet, mert az ember hajlamos a bűnre, s nemegyszer tartósan ragaszkodik bűnös gondolkodásához, érzéseihez, cselekedeteihez. Ezért nem képes felismerni az igazságot, amely elvezethetné a megújuláshoz. Ám a hívő ember az evangéliumból kapott tanítás által hiszi, hogy megismerheti az igazságot, még akkor is, ha most csak tükörben és homályosan (vö. 1Kor 13,12), vagyis nem a maga teljességében. Ugyanakkor törekszik arra, hogy a felismert igazság fényében Istennel közösségben éljen, s ez egy sajátos életformát és értékrendet jelent, amely képes egy új, kegyelmi életet teremteni. Valljuk, hogy csak a vele, a benne való élet hozhat szeretetet, békét és nyugalmat minden ember számára. Juhász Gyula szerint „minden dolgok mélyén béke él, (…) // És minden bánat lassan béke lesz” (Béke). De mégsem érjük el a békét, hiába van ott „minden dolgok mélyén”. Vajon miért? Meggyőződésünk, hogy azért szenvedünk hiányt mindebben, mert hiányzik az életünkből Isten. Gárdonyi írja November című versében: „Az egész föld olyan árva, oly elhagyott, / mintha megunta vón Isten e világot.”

Nos, számunkra úgy tűnik, nem Isten unta meg e világot, hanem az ember unta meg Istent.

Nem akar tudomást venni a teremtett világ és saját élete Uráról. Természetellenes cselekedeteivel pusztítja az egész emberiség életfeltételeit, és hedonista, a természet rendjét elvető magatartásával önmaga és az emberi nem ellen fordul.

Az energiaválság miatt szerte Európában sokfelé kevesebb fény világította meg az adventi vásárokat. Be kell vallanunk, gyakran azért imádkoztunk, hogy minden ember felismerje a „kevesebb fény” másfajta üzenetét is: azért következett be a háború miatt az energiaválság, mert az emberek egymás ellen fordultak, kialudt a szívükben a fény, Krisztus világossága. Sötétség borult a világra, mert hiányzik az életünkből Isten, akit „felmondás nélkül kilakoltattunk” (vö. Toronyi István: Valami elveszett). Egy másik költő is sok-sok kortársunk fájdalmas felismerését vetette papírra: „Uram! A világnak Tenélküled vége!” (Somogyi Zsolt: Fohász). Mindez azért, mert Jézus, az Isten Fia „a világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,10–11).

Csak néhány hete egy újságíró arról osztotta meg örvendező véleményét, hogy szerinte – s reméli, a népszámlálás is őt fogja igazolni – ma kevesebb az Istenben hívők száma, mint korábban. Ez valószínűleg igaz, s neki személy szerint örömet is okozhat, de meggyőződésünk szerint össztársadalmi szinten ez inkább szomorúságot és bajt jelent országunk számára. Újra és újra megfogalmazódik bennünk a kérdés: vajon a tízparancsolat vagy az evangélium melyik tanítását gondolja az ilyen ember károsnak, veszélyesnek a társadalom számára. Ha ő személy szerint nem tartja követhetőnek ezeket a maga számára, az az ő személyes ügye. Viszont mi azt gondoljuk, hogy a zsidó-keresztény értékrend nélkül a világ ma nem ott tartana, ahol tart, s társadalmi szinten már látjuk igen negatív következményeit annak, hogy kevesebben vannak az isteni törvények szerint élők. Még fájdalmasabb, hogy a liberális és ateista kultúrharc olyan méreteket öltött, amely már nemcsak a fent említett értékrenddel, hanem annak képviselőivel szemben is agresszíven és megsemmisítően lép fel.

Mindezek ellenére mi, keresztények hisszük, hogy a világ és az ember boldogulásának előmozdítására ma is Jézus a megoldás.

Miként a fény a biológiai élet feltétele, úgy a szellemi és lelki élet feltétele is a világosság, aki a világba jött. Járjunk bátran az ő világosságában az új esztendőben is, mert tőle kaptuk az életet, csak általa, benne tudunk boldogulni. Imádkozzunk is azért, hogy akik még nem hisznek, ne álljanak ellen a mindnyájunk Megváltójaként érkező Jézusnak. Kérjük Istent, hogy ők is ismerjék fel az ő létét és gondviselő szeretetét a maguk életében úgy, ahogyan ezt minden hívő ember megtapasztalja: „Megérzi az ember, mikor nem is látja, / hogy valaki jött, és immár mögötte van, / pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása, / s megfordulunk rája. / Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van” (Gárdonyi Géza: November).

Adjon Isten minden Olvasónak hitben, reményben, szeretetben és áldásban gazdag új esztendőt!

Veres András

győri megyéspüspök,
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír