Gyerekkoromban a szüleim polcán találtam egy könyvet, amely talán a ’70-es években készült riportokat adott közre a gyermekvállalás kérdéséről. A címe ez volt: Éljünk magunknak? Ebben a kérdő formában – hála Istennek – mintha azt sugallta volna, hogy nem érdemes csak magunknak élni. Az emberi élet akkor lesz szép és teljes, ha megtaláljuk azt vagy azokat, akiknek odaajándékozhatjuk, és ezt valamennyire meg is tudjuk tenni. Aki gyermeket vállal, továbbadja az életet, de némiképp le is mond a saját életéről gyermeke, gyermekei javára.

Akit megérint Isten szeretete, az erre is szeretettel akar válaszolni. Pál apostolt, akinek sorait a vasárnapi szentleckében olvassuk, nagyon is megragadta Krisztus szeretete. A leveleiben gyakran említi Krisztus halálát és feltámadását, a kettőt egymás mellett, mint valami olyan átalakulás színhelyét, amelyben minden megváltozik. Igen, Krisztus halála és feltámadása olyan „hely”, folyamat, az egész kozmoszra kiható esemény, amely titokzatosan átjár mindent. Átjárja a természetet, amely ezután reményben várakozik. Átjárja a hívőt, aki tudatosan kapcsolódik be az élet átadásába, a halálába és újjászületésébe.

És átjárja valamiként minden egyes ember életét, mert mindenkinek aszerint lesz élete vagy halála, ahogyan a szeretetnek ebbe az örvényébe beleveti magát.

Isten elkötelezte magát az élet mellett. Feltámadásunk, vele új életünk reménybeli, de Istenbe vetett reményünk nem csal meg.

Az apostolt nemcsak megragadta és magával ragadta Krisztus szeretete, hanem – ahogy írja – sürgette is. Az eredeti görög kifejezés olyasmit jelent, hogy „szorongatta”, kétfelől mintegy satuba zárta őt az, úgyhogy vagy hátra, vagy előre kellett lépnie. Ahogy Pál a szeretet sürgetéséből előre menekült, úgy ösztönöz mindenkit Krisztus szeretete, hogy előre tartson, mintegy újra világra jöjjön, másként lépjen a világba, mint azelőtt. „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény.” Az első keresztény nemzedék mélyen hitte és meg is tapasztalta, hogy Isten újjáteremtette. Hogy a természet megújulása, a világ átalakulása nemcsak Krisztust magát érintette, hanem bennük is megvalósul. Átalakítja az egymás közötti kapcsolataikat, a lényüket, és megújítja a világgal való kapcsolatukat is.

Éljünk magunknak? Semmiképpen sem! Aki csak magának él, az magára marad, mint az útszélre hullott, terméketlen búzaszem. Élhetünk Istennek? Igen!

Krisztusban minden szeretetvágyunk, még útját kereső talentumunk, belénk oltott, szunnyadó tehetségünk, mélybe hulló, jó lehetőségünk odatalálhat Istenhez.

Krisztus szeretete felébreszt, mint a tavaszi napsugár a gyümölcsfa erejét, mint nyári nap az érni készülő termést, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet, egymás javára. Az új teremtésben ott van a régi értéke, de megújultan, odaadottan – mint ami meghalt, és új életre kelt.

Szerző: Martos Levente Balázs 

Magyar Kurír