Szülei egyszer szállást adtak egy Madridba utazó papnak, aki nagy lelkesedéssel beszélt a spanyolok vallásos életéről. Akis János elragadtatással hallgatta. A találkozás után, még gyerekként megszökött otthonról. Édesanyja bele is halt bánatába. János kalandos életútja alatt katonáskodott a francia–spanyol háborúban. Volt időszak, amikor életmódja egyre mélyebbre süllyedt. Bécsnél harcolt a törökök ellen.

A hadjárat befejeztével elzarándokolt Santiago de Compostelába, hogy megvilágosodjék, de kérdéseire nem kapott választ. Visszatért Gibraltárba, és szentképeket árusított. Egy nap Avilai János, a híres hitszónok érkezett a városba. Szavai mélységesen megragadták. Elajándékozta minden áruját, és bezárta a boltját.

Kiabálva és mellét verve szaladgált az utcákon, az emberek bolondnak tartották. Avilai János ekkor megmagyarázta neki, hogy éppen elég ideje űzi különc bűnbánati gyakorlatait, kezdjen most már olyasvalamibe, ami másoknak is hasznos.

Negyvenkét évesen kemény munkába vágott. Éjszaka fát gyűjtött az erdőben, majd nappal eladta. Árából élelmet és orvosságot vásárolt a szegény betegeknek. Hamarosan házat bérelhetett számukra. Ötvenötödik születésnapján hunyt el. V. Sixtus pápa kánonilag is megerősítette közösségét, „irgalmas testvérek” néven. A rend az egész világon elterjedt. Istenes Jánost 1690-ben avatták szentté. XIII. Leó pápa a katolikus kórházak védőszentjévé tette, s nevét belefoglalta a haldoklók egyházi imájába.

  Életének példája mutatja, hogy sokszor kacskaringókon keresztül vezet az út valódi hivatásunk felé. Megeshet az is, „hasztalan” járjuk zarándokútjainkat. A ma újra nagyon népszerű compostelai zarándoklat sem biztos, hogy segít, akármennyire szeretnénk is. Csak Isten tudja, hol, mikor és milyen módon akar találkozni velünk. Nekünk „csak” annyi a dolgunk, hogy mint János, nyughatatlan szívvel keressük őt. Még akkor is, ha esetleg bolondnak tartanak emiatt.