A három fiatalt azonban nem csak ez a kiemelkedő esemény és a szemináriumi évek kötik össze: a köztük lévő barátság jóval korábban, a közös gimnáziumi évek alatt szövődött.

– Milyen emlékeket őriz a Mindszenty iskoláról?

Molnár János: Hosszú idő telt el a ballagás óta, és most is igaz, hogy az emlékek megszépülnek. Ez nemcsak azért van, mert nem akarunk a kellemetlenre emlékezni, hanem mert sokkal jelentéktelenebbek, mint a jó dolgok. Minden tanárom segített a papság felé, hiszen már az nagy segítség, hogy valaki nem gátol. A kedvesnővérekkel való szoros kapcsolat is folyamatos szellemi és lelki tápanyagpótlást biztosított hivatásom talajába. Az, hogy a tanárok követelményeket támasztottak, megtanított arra, hogy küzdeni kell mindenért. A tudás is Isten ajándéka, amit nem ingyen szerzünk meg, hanem komoly munkával. Nem voltam kifejezetten kiemelkedő tanuló, ám nevelőim ösztönöztek arra, hogy akkor is hozzam ki magamból a legtöbbet, ha valamihez nincs kedvem, ha fáradt vagyok, vagy valami gond telepedett rám. Nem azt mondom, hogy nem hagytak nekem nyugtot, viszont nem engedték, hogy talentumaimat csak elássam – segítettek kamatoztatni tudásomat.

Az osztályom is nagyon jó volt. Ők is a szívemben élnek, hiszen sok időt töltöttünk együtt. Nem sikerült mindenkivel egyforma kapcsolatot kialakítani és fenntartani, de talán szabad azt mondanom, hogy mindannyiukkal jól kijöttem. Jó érzés volt, hogy többen el tudtak jönni a szentelésre és az újmisémre a faluba is, és itt voltak most a Mindszentyben is.

Németh Csaba: Mindig szerettem ide járni, a közösség jó volt. Szívemben őrzöm az esti szentmisék emlékét, a különböző nagyobb ünnepeken pedig nagyon szépek voltak az egész iskolai közösség jelenlétében bemutatott szentmisék. A legszebb emlékeim pedig a nővérekkel való beszélgetések, akik végigkísértek egészen a papságig.

Kovács József: Amint már említettem, az együtt misézések, aztán a rengeteg tréfa, a barátok, az osztálytársak, az atyák, a tanárok, a tanórák, a szünetek, a kirándulások mindig felszínre jönnek, ha együtt vagyunk, ha visszalátogatunk az iskolába. Egy pillantás, egy szó, egy gesztus, és tudjuk, mire gondol a másik, és már nevetünk is.

– Mindszenty József bíboros életútja, életpéldája mennyire áll közel Önhöz?

M.J.: Nem szeretnék hivalkodónak tűnni, de ismét ki szeretném emelni, hogy Mindszentyhez hasonlóan én is faluról származom. Ő is hálás volt családjáért, az imádságos, vallásos légkörért, amit otthon megkapott, és neki is nehezen ment a tanulás. Amikor bekerült a szemináriumba, neki is sokat kellett pótolnia, hogy kortársaihoz képest tapasztalt hátrányát behozza. Sok hasonlóságot látok, ezért a szeminárium alatt is példaképként tekintettem rá.

Amikor végzős voltam, magyarórán lehetőséget kaptunk arra, hogy egy szabadon választott témát kidolgozzunk, gondolatainkat megfogalmazzuk, azzal egymást gazdagítsuk (ballagáskor egybekapcsolva, emlékkönyvként mindannyiunk kapott belőle). Én ekkor Mindszenty emlékezetes beszédének három gondolatát választottam témául: „Állok Istenért, Egyházért, hazáért…”. Egy kicsit életem tervezett „programbeszéde” is volt az.

Számomra nagyon is példaértékű az, ahogyan ő az ősi értékek mellett szilárdan kiállt, az igazságról nem hallgatott sem plébánosként, sem érsekként, sem bíborosként. Mint ember ő is hibázhatott, lehet, hogy voltak rossz döntései, de ezeket próbálta lelkiismeretére hallgatva kijavítani. Méltatlanságának tudatában alázattal fogadott minden feladatot, amellyel megbízták.

N.Cs.: Sokáig gondolkodtam, hogy a diplomamunkámat vele kapcsolatban készítem el, de aztán más témát választottam. Személye meghatározó, példakép számomra határozottságával és tenni akarásával.

K.J.: Igyekeztem megismerni az iskola és szemináriumi évek alatt az életét, életművét. Egyik évben dolgozatot is készítettem zalaegerszegi plébánosi éveiről. Szeretettel gondolok rá, és imádkozom mielőbbi boldoggáavatásáért.

– A szemináriumban melyik volt a kedvenc tantárgya?

M.J.: Tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem. Kedvenc tantárgyam nem nagyon volt. Inkább beszélnék olyanokról, amelyek megragadtak, lenyűgöztek, és olyanokról, amelyekről nem értettem, hogy miért is kell velük kínlódni (ilyen igazából csak egy-kettő volt). Az első tantárgy, ami igazán megfogott, az a szociáletika volt, de szívemhez leginkább az erkölcsteológia került közel. Sajnos egy kicsit tanárfüggő is volt, hogy miket tanulok szívesen, mert akinek jó volt az órája, azt szívesen tanultam, még ha nehezebb volt is az adott tantárgy.

N.Cs.: A dogmatika, mivel ez a tantárgy az, amely a leginkább segített elmélyíteni a hitbeli ismereteimet, és közelebb vitt Istenhez.

K.J.: Ha vicces akarok lenni, akkor azt mondom, olyan nincs, ha komolyan felelek, azt mondhatom, mindegyiket szerettem.

– Hogyan élte meg a papszentelési ceremóniát?

M.J.: Hála Istennek, jól fel tudtam készülni. Az előtte lévő lelkigyakorlat kellő biztonságérzetet adott az előttem lévő, akkor még teljesen ismeretlen feladatok vállalásához. Nem éreztem különösebb hatásokat. Egyszerűen az a tudat, hogy pap vagyok, örömmel töltött el. Maga a szentelési mise szerintem gyorsan eltelt, ott észre sem veszi az ember, milyen gyorsan megy az idő. Külön boldogság volt, hogy rengetegen voltak, ismerős arcok garmadája, még innen, Zalaegerszegről is.

N.Cs.: Erről most még nehéz beszélni, annyit mondanék, a küldetés ajándék és csoda.

K.J.: Nagyon izgatott voltam még az előtte lévő napokban – sőt percekben is –, de amikor az oltárhoz értem, teljesen megnyugodtam, és át tudtam élni.

– Mit vár leginkább a papi szolgálatban, vannak-e aggodalmai?

M.J.: Jóllehet Jézus nem egyszer mondta: „Ne nyugtalankodjék szívetek!” vagy „Ne aggódjatok!”, mégis van bennem egy amolyan „szent félelem”, hogy vajon képes leszek-e megbirkózni a feladatokkal, erős tudok-e maradni a kísértésekkel szemben, hogyan fogom viselni, ha az Egyház kér valamit tőlem… Diakónusi jelmondatom – „Istennel nagy dolgokat viszünk végbe!” – továbbra is él bennem, továbbra is bízom Isten segítségében. Legjobban a misézést, a gyóntatást vártam, mert ilyet még nem csináltam.

N.Cs.: Bízom abban, aki meghívott a követésére, tehát nincsenek aggodalmaim, viszont izgulok egy kicsit.

K.J.: Azt várom, hogy kint legyek a hívek között és misézhessem. Aggodalmaim nincsenek.

– Milyen tervekkel vág neki a papi életnek?

M.J.: Megtanultam, hogy terveink mindig vannak, de nagyon kevés dolog alakul úgy, ahogyan elgondolom. Így aztán nincsenek különösebb terveim, és akkor nem érhet nagy meglepetés. Legfőbb tervem azért az, hogy Isten akarata szerint tudjak élni. Brenner János egy mondatát szeretném megvalósítani a jelmondatom szellemében: „Ez minden vágyam: szentnek lenni, megszentelődni és másokat is megszentelni.”

N.Cs.: Egyetlen tervem van: Istent elvinni az emberek közzé, és megszentelni a rám bízottakat.

K.J.: A világot Jézus megváltotta, viszont ezt még nem tudja mindenki – nekik szeretném elmondani.

– Hol lesz első papi állomáshelye?

M.J.: Meglepetésként ért a hír, hogy augusztus 1-jei hatállyal püspök atya mellett leszek, mint titkár, és a Brenner János Kollégiumban a fiatalok lelkipásztori ellátása is rám vár. Lám, így kerültem Zala megye legszebb településéről Vas megye szívébe.

N.Cs.: Lentiben.

K.J.: Jánosházán töltöm a gyakorlatom.

– Ön szerint milyen a jó pap?

M.J.: Akiben szüntelen megvan az a vágy, hogy életét „Krisztus keresztjének titka szerint” alakítsa. Konkrétabban: aki szeret imádkozni, nagy szíve van, megérti az emberek gondjait, és mindig kész segíteni.

N.Cs.: Hiteles, szolgálatkész, olyan, akinek a jelenléte azt sugározza, Isten közöttünk van.

K.J.: Imádságos, híveinek élő, aki emberséges tud maradni.

– Kik a példaképei?

M.J.: Mindig példaként állnak előttem szüleim, akik „értünk szentelték magukat”. Jelenlegi és egykori plébánosaim is bírnak olyan adottságokkal, amelyeket értéknek tartok, és próbálom követni őket. A Szentek közül Boldogságos Szűz Mária és Szent János apostol, akik az újmisés képemen is láthatók. Ők voltak azok, akik mindig sok időt töltöttek Jézussal. Szent János a védőszentem, úgyhogy ezért is kedves az ő személye.

N.Cs.: Keresztelő Szent Jánost és Vianney Szent Jánost, az ő példájuk áll a legközelebb hozzám.

K.J.: Rengeteg szent és pap van, akiket tisztelek, de nem szeretnék neveket felsorolni.

– A Biblia mely része a legkedvesebb Önnek?

M.J.: Most talán az utolsó húsvét elbeszélését, s benne a főpapi imát említeném meg (Jn 12–17), mert az elmúlt évek nagycsütörtökei komoly lelki élményt nyújtottak.

N.Cs.: Az Újszövetség.

K.J.: A legkedvesebb talán Péter elhívása a Lk 5. fejezetből. Az újmisés jelmondatom is innen lesz majd: „de a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5).

– Befejezésül kérem, fogalmazza meg, miért nagyon fontos a keresztény hit az ember életében?

M.J.: Egészen röviden: Sajnos ma már ott tarunk, hogy azt kell mondani, hogy a tudatos keresztény hit nem azért kell, hogy kiemelkedő emberek legyünk, hanem hogy emberek maradhassunk. Hitünk segít embernek maradni. Aki ember marad, az egyszer talán szent is lesz. Van egy régi együttes, a Bojtorján, aki megénekli, hogy egy szülő egyetlen jókívánsága, amit ma adhat gyermekének: „azt kívánom, bármi lesz is, ember légy fiam!”

N.Cs.: Ezt két mondatban nem lehet megfogalmazni, aki hívő, az minden bizonnyal már megtapasztalta, aki pedig még nem, annak kívánom, hogy minél előbb élje át.

K.J.: Rengetegen keresik az élet értelmét. A keresztény tanítás adja a legelfogadhatóbb magyarázatot azokra a kérdésekre, amelyek az Istenre, létre, emberre vonatkoznak. Szükséges egy stabil, határozott világkép, amit az emberek magukénak tudhatnak, és amibe belekapaszkodhatnak. Jézus örömhíre válasz minden ember kérdésére, nekünk az a feladatunk, hogy minden ember felé a legérthetőbben tolmácsoljuk. Ha a válaszokat megértik, és elfogadják a keresztény eszmét és életet, magukévá teszik, és úgy élnek, mint Jézus, üdvözülnek. Ezért fontos a keresztény hit.

Köszönöm szépen a beszélgetést. Sok kegyelmet kívánok papi hivatásuk gyakorlásához, Isten áldása kísérje életük minden pillanatát! – szerepel az Illés Csaba által készített interjú végén.

Martinus/Magyar Kurír