Imre atyát 2001 nyarán ismertem meg személyesen. Határhelyzetben voltam. Miután egy évvel korábban felismertem, hogy a Jóisten nem a papi hivatást szánja nekem, hanem a családost, a szeminárium falait elhagyva civilként, teológus szakon fejeztem be az egyetemet, családalapításba kezdtem, és párhuzamosan munkát kerestem. Szerettem volna az Egyházban maradni, ezért egyértelmű volt számomra, hogy a frankás gimnáziumi évek alatt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Esztergomi Csoportjában végzett önkéntes szolgálatom pozitív tapasztalatai alapján először a katolikus segítőszervezetnél nézzek körbe. A helyzetemet nehezítette, hogy határon túli magyarként (abban az időben még külföldi állampolgárként) a magas munkanélküliséggel küzdő akkori Magyarországon munkavállalási engedélyt kapnom és legálisan elhelyezkednem nem volt könnyű, már-már lehetetlennek tűnt. Beadtam a jelentkezésemet egy adminisztratív álláshelyre, és a pályázatok elbírálásának második – s egyben utolsó – körében Kozma Imre atya is „meghallgatott”. Ekkor kettős meglepetés ért: egyfelől kifejezte, hogy az adott munkakörre nem tud felvenni, mert „maga mellé akar” a titkárságára, másfelől pedig tudatta velem, hogy minden munkavállalási és idegenrendészeti akadályt vállal ezért. Abban biztos vagyok, ha Imre atya akkor másként dönt, egészen másként alakul az életem.

Azt hiszem, ezt és sok minden egyebet sem tudtam személyesen megköszönni neki. Hálát érzek iránta. S hálás vagyok azért is, hogy a munka szeretetét és annak megszervezését tőle leshettem el, és mind a mai napig kamatoztatom.

Imre atya közvetlen közelében az első pillanattól megtapasztalhattam, hogy a munkahelyen a hétköznapokban szinte sohasem beszélt nekünk Jézusról. De annál inkább megbizonyosodhattunk arról, hogy jelen van az életében. Az a Jézus Krisztus, aki az evangélium tanúsága szerint ott van a legkisebb, a legkitaszítottabb mellett, és közösséget vállal, sőt azonosítja magát vele. Imre atya minden munkája, szolgálata őrá és erre a jó ízű tanúságtételre irányult. Ezért akár a legverejtékesebb munkát sem sajnálta. Aktív munkavállalói életem első két hete a máltai nagyraktárban kezdődött, ahol az országos központ valamennyi munkatársa ott volt, rendezkedtünk, pakoltunk. Imre atya ekkor is példát adott: nemcsak hogy megfogta a munka végét, hanem mindvégig élen járt az adományok rendezésében. Tette ezt úgy, hogy a legapróbb részletekig tudta, mi hol van, honnan érkezett, sőt azt is, hogy melyik kórháznak, idősotthonnak, hajléktalanszállónak vagy segítséget kereső embernek lesz a segítségére egy-egy dolog.

Mert Imre atya ismerte az övéit, és a gondviselés által az életében rábízottak is ismerték őt. Ez a személyesség volt, mondhatni, a védjegye.

Titkári munkám során meggyőződhettem erről. Hetente több száz levél, telefonhívás érkezett, az ország legkülönbözőbb tájairól és a határon túlról jelentkező személyek kértek segítséget tőle. Amikor kis idő elteltével telefonon felvettem velük a kapcsolatot, mindannyian úgy beszéltek Imre atyáról, mint akik ismerik őt és viszont, habár személyesen sohasem találkoztak vele. Az első hónapokban magamban megmosolyogtam ezt, de amikor láttam, hogy Imre atya viszontszereti valamennyiüket, és minden hozzá fordulónak segíteni próbál, megértettem, hogy minden emberi naivitás felett, kimondatlanul is a Krisztus-követés hiteles útján jár. És ebből forrásozott, ebből nőtt ki az a szolgálat, amely ma Magyarország (egyik) legnagyobb és leghitelesebb szervezete. Amelynek

erkölcsi tőkéje okán mi, katolikusok emelt fővel járhatunk, persze nem felejtve, hogy nekünk is követnünk kell a példát, hogy a másik ember nem lehet közömbös számunkra, és minden emberi élet érték, még ha a társadalom elfordítja is tőle az arcát.

Mindenekfelett igaz, hogy amit Imre atya a Máltai Szeretetszolgálat révén létrehozott, az nemcsak gazdag örökség, hanem élő, jó illatú ajándék az Egyháznak és Magyarországnak. Sokan tudnak ehhez hozzátenni és részesedni belőle. Ezzel az ajándékkal kapcsolatban két kulcsszóra szeretnék most rávilágítani. Az első a szeretet. Imre atya sokszor elmondta, hogy amikor megalakult az egyesület, kézenfekvő volt, hogy a szakmai területen bevett segélyszervezet kifejezést használják a megjelölésére. A szívében azonban akkor megfogalmazódott, hogy a segély talán elfogyhat, de a szeretetünk sohasem. Ezért lett szeretetszolgálat a szervezet neve. A másik kulcsszó pedig a gondviselés.

A máltai intézményekben nem csupán szociális ellátást kapnak a rászorulók, hanem sokkal többet annál: személyes figyelmet és istenkapcsolatból forrásozó gondviselést, igazi gondoskodást. Ezért ma is számos máltai intézmény viseli a Gondviselés Háza nevet.

Imre atyával kapcsolatban az „ősmáltások” mindig örömmel idézték fel a zugligeti kegyelmi időt, az alapítás perceit – a keletnémetek befogadását, a felejthetetlen segítségnyújtást a romániai forradalom, a délszláv háború idején –, és szívesen osztották meg a papról, a hittantanárról szóló történeteket, amelyek hatására elköteleződtek a szeretetszolgálat mellett mint önkéntesek, munkatársak. Ennek a hőskornak jómagam nem voltam a részese. De volt egy terület, ahol Imre atya, a pap, mint lelkipásztor, mindig felragyogott. Ott lehettem mellette, amikor egy-egy máltai munkatársat temetett. Volt közöttük különösen nehéz búcsúzás is, amikor a karácsonyi ünnepek idején a házában bennégett máltai vezetőt, vagy amikor az öngyilkosságot elkövető mosonmagyaróvári vezetőt temette.

Olyan empátiával, az igazságosság és az irgalmasság együttállásának olyan hitével, bizalmával tudott szólni, hogy szavai, elmondott példái mind a mai napig a szívemben csengenek, és állandó diakónussá szentelésem óta számos temetésen követem, ismétlem őket.

Ha mindenki „Imre atyájának” életét és példáját szeretném összefoglalni, akkor rendje, a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak egyik, általa sokszor idézett mondata jut eszembe: „Kapunk tárva, a szívünk még inkább!” Illetve az, amit 2020-ban, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által a Magyar Katolikus Egyház nevében neki adományozott Pro Ecclesia Hungariae díj átvételekor mondott:

Az emberi élet nem a miénk, azt az emberek szolgálatában el kell ajándékoznunk másoknak.” Mindkét mondatot életével, munkájával, szolgálatával és példájával élte elénk Imre atya.

Ha valakitől elköszönt, legtöbbször egy Szentírást ajándékozott neki. Amikor az én utam először vált el munkavállalóként a szeretetszolgálattól, velem is így történt. A Bibliámba ezt írta bele: „Ha szívünk vádol is valamivel, Isten nagyobb a szívünknél!” Azt gondolom, Imre atya Isten eme nagyszívűségének követe, barátja volt közöttünk.

Hála és köszönet érte. Te Deum laudamus...

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír