A kötetet a Penguin Peru adja ki spanyol nyelven, és szeptember 18-tól lesz elérhető a könyvesboltokban és online. Az angol és portugál fordítások várhatóan 2026 elején kerülnek forgalomba. A könyvet Elise Ann Allen, a Crux amerikai katolikus hírportál vezető tudósítója írta. Tartalmazza a Szentatyával még júliusban készült kétszer másfél órás interjú szövegét – amelyből az alábbiakban részleteket olvashatnak –, valamint Robert Francis Prevost életének, missziós tapasztalatainak és egyházi pályafutásának bemutatását, amelyet a szerző saját kutatásai, megfigyelései és interjúk alapján írt. Az interjúban a történelem első amerikai születésű és egyben első perui állampolgárságú katolikus egyházfője humorral beszél arról, kinek szurkolna egy képzeletbeli világbajnokságon, valamint megosztja gondolatait a pápaságról, az ukrajnai béke lehetőségeiről, a szinodális folyamat jövőjéről és a világot jellemző megosztottságról.

– Ön egyszerre két szempontot képvisel: Ön az első pápa az Egyesült Államokból, ugyanakkor a második, aki – mondhatni – latin-amerikai látásmóddal rendelkezik. Melyik identitás áll közelebb Önhöz?

– Úgy vélem, a válasz egyszerre ez is, az is. Nyilvánvalóan amerikai vagyok, és ezt mélyen át is érzem, ugyanakkor nagyon szeretem Perut is és a perui népet. Ez része annak, aki vagyok. Lelkipásztori szolgálatom felét Peruban töltöttem, ezért a latin-amerikai perspektíva rendkívül értékes számomra. Ez megmutatkozik abban is, hogy nagyra becsülöm a latin-amerikai egyház életét, amely meggyőződésem szerint jelentős szerepet játszott abban, hogy kapcsolatot alakíthattam ki Ferenc pápával, hogy megérthettem az Egyházról alkotott elképzeléseinek egyes elemeit, és abban is, hogy miként tudjuk ezt a látásmódot továbbvinni a ma és a holnap Egyházának valódi prófétai küldetése mentén.

– Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok játszik Peru ellen a világbajnokságon. Ön melyik csapatnak drukkolna?

– Jó kérdés. Valószínűleg Perunak, az érzelmi kötődés miatt. De nagy szurkolója vagyok Olaszországnak is… Köztudott, hogy a White Sox a kedvencem (a Chicago White Sox amerikai profi baseballcsapat – a szerk.), de pápaként minden csapatnak drukkolok. Még otthon is, gyerekként a White Soxnak szurkoltam, de édesanyám a Cubsnak (a Chicago Cubs az egyik legrégebbi és legismertebb amerikai baseballcsapat; a Cubs–White Sox rivalizálás sok chicagói családban jelen van, ahogyan XIV. Leó pápa esetében is – a szerk.), így nem tehette az ember, hogy ne vegye figyelembe a másik oldal értékeit. Megtanultuk, hogy még a sportban is nyitott, párbeszédre kész, barátságos és békés versenyszellemben viszonyuljunk az ilyen helyzetekhez, mert különben vacsora nélkül maradtunk volna.

– Pápasága kezdeti időszakában jár. Hogyan látja a pápaság szerepét?

– Még mindig hosszú tanulási folyamat áll előttem. Van egy nagy terület, amelyben, úgy érzem, különösebb nehézségek nélkül megtaláltam a helyem: ez a lelkipásztori rész. Bár meglepődtem, milyen nagyszerű és tartós a visszajelzés, és hogy minden korosztályhoz elér a megszólítás… Mindenkit megbecsülök, bárki legyen is, bármit is hozzon magával – meghallgatom őket.

A teljesen új szempont ebben a szolgálatban az, hogy egy világi vezető szintjére kerültem. Ez igencsak nyilvános szerep: az emberek tudnak a telefonbeszélgetéseimről és a találkozásaimról különböző kormányok, országok vezetőivel a világ minden tájáról, egy olyan időben, amikor az Egyház hangja jelentős szerepet játszik. Sokat tanulok arról, milyen diplomáciai szerepet töltött be a Szentszék hosszú éveken keresztül… Ezek a dolgok számomra teljesen újak, legalábbis gyakorlati szempontból. Sok-sok éven át figyelemmel kísértem az aktuális eseményeket, és mindig igyekeztem naprakész maradni, de a pápa szerepe valóban új számomra. Sokat tanulok és komoly kihívásokkal szembesülök, de nem érzem magam túlterheltnek. Ezen a téren azonnal a mély vízbe kellett ugranom. Pápának lenni, Péter utódjaként másokat megerősíteni a hitben – ami a legfontosabb feladat – olyan dolog, ami csak Isten kegyelméből történhet. Nincs rá más magyarázat. Csak a Szentlélek által érthető, hogyan választottak ki erre a tisztségre, erre a szolgálatra. A hitem, az általam megélt tapasztalatok, Jézus Krisztus és az evangélium mélyebb megértése miatt mondtam ki: igen, itt vagyok. Remélem, hogy képes leszek másokat megerősíteni a hitben, mert ez Péter utódjának legfőbb küldetése.

– A béke ügye az, amelyért gyakran szót emel. Béke a különböző konfliktushelyzetekben, bár az ukrajnai háború különösen kiemelkedik. Reális, hogy a Vatikán közvetítő szerepet vállaljon éppen ebben a konfliktusban, ebben a pillanatban?

– Különbséget tennék aközött, hogy a Szentszék a béke hangjaként szólal meg, és aközött, hogy közvetítő szerepet vállaljon – ez utóbbi teljesen más, és nem tűnik olyan reálisnak, mint az első. Úgy vélem, az emberek meghallották a különböző felhívásokat, amelyeket a keresztények és minden jóakaratú ember nevében tettem, hangsúlyozva, hogy csak a béke az egyedüli válasz. Az évek óta tartó értelmetlen öldöklés, amely mindkét oldalon emberek életét követeli – nemcsak ebben a konkrét konfliktusban, hanem más konfliktusokban is –, úgy vélem, arra kellene ösztönözze az embereket, hogy kimondják: van más út is.

A Vatikánra mint közvetítőre gondolni – még azon néhány alkalommal is, amikor felajánlottuk, hogy az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalásoknak otthont adunk, akár a Vatikánban, akár más egyházi ingatlanban –, pontosan tudom, milyen következményekkel járhat. A Szentszék a háború kezdete óta komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy – bármennyire is nehéz – olyan álláspontot képviseljen, amely nem az egyik vagy a másik fél oldalán áll, hanem valóban semleges. Néhány kijelentésemet különféleképpen értelmezték, és ez rendben van. Úgy gondolom azonban, hogy jelenleg nem a realitás kérdése az elsődleges (vagyis hogy mennyire reális a Vatikán közvetítő szerepe – a szerk.). Úgy vélem, hogy számos szereplőnek kell elég határozottan fellépnie ahhoz, hogy a háborúban álló felek végre kimondják: elég volt, és keressünk más utat a nézeteltérések rendezésére.

Továbbra is remélünk. Mélyen hiszem, a reményt soha nem szabad feladnunk. Bízom az emberi természetben. Van negatív oldala is: vannak, akik rossz szándékkal lépnek fel, és ott vannak a kísértések. Bármely álláspont bármely oldalán találhatunk jó és kevésbé jó indítékokat. És mégis, ha továbbra is arra bátorítjuk az embereket, hogy a magasabb értékeket, a valódi értékeket nézzék, akkor az változást hozhat. Reménykedni kell, és továbbra is próbáljuk ösztönözni az embereket, hogy kimondják: próbáljuk meg másként.

Forrás: Crux

Fotó: Vatican Media

Hollósi Judit/Magyar Kurír