– A Szent Péter-bazilikában a pápai audienciát követően a záró szentmisét várjuk, amellyel lezárul a nemzeti zarándoklat...

– Ez a zarándoklat egy nagy ajándék. Ajándék amellett a nagy-nagy ajándék mellett, amelyet Ferenc pápa magyarországi látogatása jelentett az Egyháznak és az egész országnak, az egész nemzetnek. Most fölelevenítve az egy évvel ezelőtti emlékeket jöttünk el Rómába hálát adni ezért az ajándékért, kegyelemért, és találkozni a Szentatyával. Nagy-nagy élmény minden keresztény embernek, amikor a Szentatyával találkozhat.

A Szentatya örömmel idézte föl magyarországi emlékeit, a találkozás benyomásait; idézte a magyar szentek példáját, és mintegy

megerősített bennünket abban, ami a keresztségünknél fogva kötelességünk, hogy a szentek példáját kövessük, vagyis magunk is törekedjünk arra, hogy szentek legyünk.

Külön kiemelte – visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti látogatásnak a csúcspontjaira – az ifjúsággal való találkozást, és a szegényekkel, menekültekkel való találkozást, amely a Rózsák terén történt. Ez a két találkozás mély nyomot hagyott benne, és azt hiszem, mindannyiunkat megerősített abban, hogy mindenkihez, mindenféle módon, mindenféle helyzetben lévő emberhez kötelességünk vinni Krisztus örömhírét. Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, eszközöket, utakat, ahol ezt az örömhírt meg tudjuk osztani minél több emberrel a mai világban, a mai nyelven – oly módon, hogy ezt a fiatalok is, a betegek is, az idősek is, a menekültek is, mindenki megértse. Adja a Jóisten, hogy ezt valóban így tudjuk megélni.

– Ferenc pápa gyakran hangoztatja egyrészt az életszentségre való törekvést mint életcélt, ami nem megvalósíthatatlan, másrészt azt, hogy az igazi evangelizálás tulajdonképpen saját életünkkel történik: tanúságot teszünk arról, hogy hiszünk abban, amit csinálunk, és aszerint cselekszünk, amit hiszünk.

– Világosan látja, azt hiszem, az egész társadalom, hogy sokan mondanak nagy dolgokat, világmegváltó terveket, és igazából sejtjük, hogy ők maguk sem gondolják úgy. Sokan tapasztalják azt is, hogy a nagy mondások között csak az az egyetlen cél van, hogy követőket szerezzenek maguknak, megnyerjenek másokat a saját céljaik elérése érdekében. Én úgy gondolom, hogy

a keresztény embernek világos küldetése az, hogy hiteles legyen,

hogy amit hisz, azt mélyen élje, és aszerint, nem is beszélve, az életével tegyen tanúságot – akkor hat a társadalomra, hat a körülötte élő emberekre. Ez nagyon fontos a katolikus iskolákban a hitoktatók, a pedagógusok részéről; nagyon fontos a családban, hogy a család maga a keresztény, katolikus kultúra szerint élje a maga életét. Azokat a régi megszentelt hagyományokat, amelyek nemzedékeket tartottak meg a hitben, keresztény szokásokban, őrizzük meg, és tudjunk mindenféleképpen, minden körülmények között – munkahelyen, utazás közben, mindenhol – Krisztusról az életünkkel tanúskodni. 

Az első keresztények sem azzal értek el hittérítési eredményt, nem azzal szereztek híveket Krisztus hitének, hogy nagy kereszteket vetettek magukra, vagy „Dicsértessék”-kel köszöntek egymásnak, hanem azt mondták, hogy: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”

A főparancsot teljesítették, Isten szeretetét, amit szívükbe zárva éltek meg, és a felebarát szeretetét, amelyet a világra mosolygva éltek meg.

– Közben a hallgatók kedvéért mondjuk el, hogy a Szent Péter-bazilikában ezekben a percekben magyar népénekek, illetve magyar szó hallatszik. Ez egy nagyszerű dolog, azt hiszem.

– Valóban ritka alkalom, hogy ilyen nagyszámú zarándok érkezik Magyarországról, és most itt készülve a szentmisére együtt imádkoznak, énekelnek. Lelküket, szívüket hangolják rá arra a szentmisére, amely ennek a zarándokútnak a végét jelenti majd.

– Püspök atya mit kíván, milyen gyümölcsöket hozzon ez a zarándoklat, illetve Ferenc pápa kétszer is megismételt magyarországi látogatása? Mi lenne az, amire igazán szükségünk volna?

– Nagyon fontos, hogy szerényen, tisztán lássuk a magunk helyzetét, hogy pontosan lássuk, hogy

mi arra vagyunk meghívva, hogy az Isten országát építsük, egyszerűen, következetesen, alázatosan, szeretettel, hitben és reményben.

Nem kell nagy, furcsa gondolatokat ápolni magunkban, de meg kell tennünk mindent, amit megtehetünk. Egy plébános, amikor teljesíti a maga hivatását a hívek körében – rendelkezésre áll, szeretettel áll rendelkezésre; megpróbálja Krisztus szeretetét eljuttatni a legkisebbtől a legnagyobbig, az egyszerű emberhez és a művelt emberhez vagy a tudós emberhez egyaránt –, akkor ezt a küldetését teljesíti. Nekünk ez a feladatunk, hogy ezt a kötelességteljesítést, ezt a tanúságtételt, ezt a hitünknek és hivatásunknak a következetes megélést próbáljuk meg gyakorolni. Nem mondhatjuk, hogy úgysem tudunk mindent megtenni; nem mondhatjuk, hogy fáradtak vagyunk; nem mondhatjuk, hogy ennyi-annyi nehézségem van – most ilyen helyzetben adott az Isten nekünk hivatást, ebben a helyzetben megadja nekünk ehhez a hivatáshoz mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van, és így csak rajtunk múlik, hogy a kegyelem által hogyan épül Isten országa – bennünk és körülöttünk, a ránk bízottak lelkében és szívében.

A Jóisten biztos, hogy megadja a kegyelmét. Ami csak rajtunk múlik: hogy kitárjuk-e szívünket, lelkünket, hogy akarunk-e mindig megújulni, mindig új szívvel, új lélekkel Krisztust keresni, akarjuk-e mindig ezt a Krisztust nagyobb hitelességgel odaállítani az egész világ elé.

Az interjút készítette: Gedő Ágnes/Vatikáni Rádió

Lejegyezte: Gátas Judit

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír