Hommer László tollából

Mottó: A szentségtelen és vénasszonyos meséket vesd el magadtól, te inkább a szent élet dolgaiban fáradozz! /1. Tim. 4, 7./ 

Élt egyszer egy ember. Olyan volt, mint bárki más, nem volt ő sem jobb, sem rosszabb. Élte saját csendes, monoton életét, amikor egy nap különös látogatója akadt.

Az ismeretlen bekopogott hozzá, és kért egy pohár vizet. Látszott rajta, hogy nagy utat tett meg. 

Emberünk hozta a vizet, de nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak:

- Ki vagy te? Honnan jössz és hová mégy, mi a mesterséged? – kérdezte.

- Ó, én vándor prédikátor vagyok. – mondta az ismeretlen. – Településről településre megyek, hogy hirdessem az Isten Országát. Tudd hát meg, hogy neked is meg kell térned, mert közel van már az Isten Országának eljövetele.

- Miféle szerzet vagy te? - kérdezősködött tovább emberünk.

- Egyszerű hívő vagyok, és az Úr Jézust szolgálom. – hangzott a válasz.

- Te nem vagy az, akinek mondod magad – válaszolta az emberünk -, mert a hívek nem jönnek-mennek a világban, hanem szép rendben elmennek vasárnap a templomukba, és ott imádkoznak. Van is róluk egy képem, amit még a nagymamám hagyott rám; na ő aztán igazán hívő volt; és ő mesélte, hogy amióta a világ világ, ez a rend, és ennek így kell lennie. Te pedig valamiféle hazudozó lehetsz, add ide a poharat és tágulj innét! Többé meg ne lássalak a házam táján!


Emberünk, mint aki jól végezte dolgát, lepihent egy kissé a díványra. Alighogy lekoppant a szeme, fény árasztotta el a szobát, és egy különös lény állt mellette. Emberünk megriadt egy pillanatra, de aztán látta, hogy nincs mitől tartania, felbátorodott és megkérdezte:

- Ki vagy te, idegen?

- Angyal vagyok, és a Magasságos küldött hozzád. Ma elküldte hozzád egy szolgáját, de te elkergetted őt, és nem hallgattál rá. Eljöttem hát én, hogy figyelmeztesselek: hívd vissza őt és hallgasd meg, amit mond!

- Ez csakis egy rossz álom lehet – mondta emberünk félhangosan -, te ugyanis nem lehetsz angyal. Az angyal olyan, mint egy pufók kisgyermek, és szárnya is van, hangja pedig olyan, mint az ezüstcsengettyű szava. Van róla egy képem, még a nagymamám hagyta rám; na ö aztán igazi hívő volt; és ő mesélte, hogy amióta a világ világ, az angyalok mind ilyenek, mert ők a meghalt csecsemők lelkei fenn az égben. Az angyalok különben sem foglalkoznak vándorkomédiásokkal, olyanokkal, mint akit elzavartam az imént, hanem őrzik és vigyázzák minden tisztességes ember életét, mint amilyen én is vagyok. Eredj innét, de sürgősen te gonosz álom, és ne zavard megérdemelt délutáni pihenésem! – De a pihenésnek már lőttek, így emberünk felkelt és megpróbált valami pozitívra gondolni.

 - Biztos valami nehezet ettem, ezért gyötör mindenféle képzelgés. – morfondírozta. Azt hiszem sétálnom kell egyet. És ezzel elindult, hogy kiszellőztesse a nyomást a fejéből. Szüksége volt a tiszta gondolatokra. Amint sétált egymagában a kert végében, megbotlott egy kiálló gyökérben. A világ hirtelen elsötétült, valahonnan távolról eljutott egy tompa puffanás hangja a fülébe, de ez már nem számított. Majd fény kezdett derengeni a láthatáron, egyre erősebb lett, és a fényből egy méltóságteljes férfi lépett oda hozzá. 

- Segíts, kérlek! - nyöszörögte emberünk.

A férfi mély hangja nyugodtan csengett: - Hisz ezért jöttem. - Megfogta emberünk kezét, és segített talpra állni. A fény elhomályosult, az alkony bíbora kezdte birtokba venni az ég kékjét.

- Ki vagy te, és hogy kerülsz ide? – tudakolta emberünk. Közben ide-oda mozgatta a fejét, hogy nincs-e az eséstől valami baja, de nem érzett fájdalmat.

- Én a Názáreti Jézus vagyok. Azért jöttem, hogy életed legyen, és nem is akármilyen, hanem mennyei kincsekben bővölködő életed.

- Meg vagyok én áldva e mai napon minden rosszal – duzzogott emberünk -, nem elég, hogy kis híján nyakam töröm, ma már a harmadik szélhámos kerülget. Lassan, ahogy a gyengeelméjűekkel beszél minden átlagember, szótagolva mondta: - Te nem lehetsz a Názáreti Jézus! Én már láttam Őt, sőt van róla egy képem. A nagymamám hagyta rám, na ő igazi hívő volt; és ő mutatta, hogy Jézus Karácsonykor csecsemőként született egy jászolban. Te nem is hasonlítasz arra a csecsemőre, akit én annyira tisztelek és szeretek. Ő aztán felnőtt és keresztre feszítették, minden templomban ott van a szobra. D e te arra sem hasonlítasz. Mondd: látott már orvos téged a napokban? Köszönöm, hogy segítettél, de most már igazán hagyj magamra, és eredj utadra.
*******

 A fény ismét felerősödött, és az alkony bíbora helyett aranyszínben ragyogott az égboltozat. Hirtelen úgy érezte emberünk, mintha emelkedne, és egyszer csak ott állt egy hatalmas ékkövekkel kirakott kapu előtt. Fejében derengeni kezdett a valóság: - Mégiscsak meghaltam? Ez itt a Mennyország kapuja? Nyissák ki! – kezdett dörömbölni ököllel a kapun - Megjöttem! – Nyitás helyett azonban, csak egy mély tónusú, fenséges hangot hallott: - Ki vagy, idegen? - Idegen? – húzta el a száját emberünk – Hát már hogy lennék idegen? Én vagyok az, aki minden reggel és este hozzád imádkozott, aki minden téren tisztességes életet élt, aki egy véletlen baleset következtében most itt állok előtted… Nézz csak rám! Kedves gyereked vagyok, a teremtményed.

 Hát nem ismersz meg?

- Bizony mondom neked, nem ismerlek. – Válaszolta a hang. – Te nem lehetsz az én kedves gyerekem, sem a kedves teremtményem. Van ugyanis egy képem; még a nagymamádnak is mutattam annak idején: az én kedves gyermekeim szeretik az én Egyszülöttemet, és elfogadták Őt; szeretik mennyei és földi küldötteimet, és nem üldözik el őket a házuk tájékáról. Te nem hasonlítasz azokra, akik a képen vannak.

- De Istenem! Hát nem adtam-e vizet annak a vándor Igehirdetőnek? Nem úgy van-e, hogy aki csak egy pohár vizet ad a prófétának a próféta nevében; prófétának való jutalmat vesz?

- Te ne féltsd az én igazságomat! Íme jutalmad: itt a pohár víz. Aztán jól oszd be magadnak, mert ahová mégy, igen nagy szükséged lesz még rá.

Azzal megszűnt a súlytalanság, emberünk zuhanni kezdett. A fény lassan a távolba veszett, és egyre sötétebb, vöröses füst vette körül. Valami furcsa zaj közelített: gúnyos kacajba vegyülő, borzalmas sikoltások különös keveréke volt, és egyre erősödött.

Odalenn a Földön a plébános már elmondta szerencsétlen megboldogult minden erényét, és most azért könyörögtek, a pap és a gyászoló sokaság, hogy a Könyörülő Úristen fogadja magához tragikus halállal elhunyt gyermeke lelkét. Aztán a virágaikat egyenként bedobálták a sírgödörbe, a temetkezési vállalkozó emberei pedig nagy serényen lapátolták vissza a földet, rá a szépen felékesített, lakkozott tölgyfakoporsóra.

Egy furcsa idegen azonban csak állt ott, és nézett maga elé. Amikor minden a helyére került, a fejfa meg a koszorúk is, odalépett a friss hanthoz, és közvetlenül a kereszt tövéhez letette ajándékát: egy pohár kristálytiszta vizet.