1927-ben, 85 évvel ezelőtt barna ruhás fiatal lányok tűntek fel Eger utcáin biciklin száguldozva vagy éppen meszelővel a kezükben, hogy a lakásnak nem mondható elszegényedett emberek odúit kimeszeljék, rendbe hozzák, emberhez méltóvá tegyék. Így alakult meg a Ferences Szegénygondozó Nővérek közössége Egerben és terjedt el nagyon gyorsan az egész országban P. Oslay Oswald ferences provinciális kezdeményezésére.
Odaadott életük és szeretettel teli szívűk sok fiatalt vonzott, hogy merjék bátran odaadni az életüket Krisztushoz hasonlóan.
Korunkban szerzetesi életformát vállalni őrültségnek számít, sokszor úgy tekintenek ránk az emberek, mint középkori muzeális darabokra. Hogyan lehet a 21. században olyan életet vállalni, amelyből hiányzik az önérvényesítés a divat, a pénz, a hatalom? E nélkül is lehet boldognak lenni? Mi jelentheti mégis az örömet?
Boldognak lenni egymagunkban nem tudunk, meg kell osztanunk másokkal. Istennek átadva magunkat olyan erőt és boldogságot kapunk, amit nem tudunk magunkban tartani. Amikor hívatásunkat élve Isten kicsinyei között vagyunk kétkezi munkánkkal őket mosdatva, őket meghallgatva, szenvedéseikben melléjük állva, olyan igazi örömöt élünk át, amely drága kinccsé válik számunkra.
Életünk folyamán nap mint nap találkozunk az élet, a szenvedés és az öröm kérdéseivel, melyekre Isten nélkül nincsen logikus válasz. A szerzetesek élete is érthetetlen, ha nem vesszük számításba Istent. Így szavak nélkül, a puszta létünkkel tanúskodunk Arról, aki értelmet és célt ad tetteinknek.
Krisztus arra hívott bennünket, hogy osztozzunk az Ő életében és szeretetében, és azt adjuk tovább másoknak.
Jézus arcát ismerjük fel a csillogó szemű cigány gyermekben, az enni kérő hajléktalanban, az egyedül élő magányosban, a súlyos sebekkel teli betegben, a sok évet megélt idős emberben. Testvérként melléjük szegődünk és elkísérjük őket életük útján.
Erőforrásunk az Eucharisztia, a Jézussal való csendes együttlét, a testvéri közösség, és az öröm. Szent Ferenc atyánk lelkületéből merítve életünk nem más mint szüntelen istendicséret, akár imádkozunk, akár dolgozunk.
M. Ágnes nővér