Kolbe atyáról a következő történet a legismertebb:

A II. világháború idején a  német megszállók elfogták és Auschwitzba vitték Kolbe atyát. De egyszer a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük  felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.
A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Milyen csodálatos ünnep volt 41 évvel később Rómában, amikor II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta, és jelen volt a megmentett fogoly és családja!

Hogyan  tudott ilyen nagy áldozatra készen állni? Ennek a titka: Mária. Ő vezette a kezét gyermekkorától fogva, és sem Mária nem engedte el az övét a mennyországból, sem Kolbe atya, hanem egész életét Máriának ajánlotta. Az egész életét ezért áthatotta a szeretet, és Mária segítsége.

Életéről: Kolbe atya egy szegény családban született, a keresztségben a Rajmund nevet kapta. A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg.  De később mindhárom életben maradt fiú ferences szerzetes lett! Boldog az ilyen család!

Rajmund  a ferences rendben a Maximilián nevet kapta. Mivel nagyon tehetséges volt, elöljárói hamar fölfigyeltek rá, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 7 évet tanult még és filozófiából és teológiából egy-egy doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta.
Mária iránti szeretete mindvégig jellemezte.

,,Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. -- E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: ,,Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok!'' Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: ,,Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok!'' A másikat ez igen elgondolkoztatta.

Kolbe atya a Szűzanya hűséges gyermeke volt:
- már gyermekkorában álmában látomása volt Máriával
- ezért egész életében különleges módon ragaszkodott hozzá. Hallgassuk csak gyönyörű imáját Máriához!:

Szent Maximilián Mária Kolbe atya imája Máriához

Engedd, hogy dicsérjelek téged, ó,  Szűz Mária!
Engedd, hogy különleges módon dicsérhesselek téged!
Engedd, hogy érted és csak érted éljek, dolgozzam, szenvedjek, lemondjak magamról és érted haljak meg!
Engedd, hogy hozzád vezethessem az egész világot!
Engedd, hogy neked még nagyobb, ha lehet a legnagyobb magasztalást tudjam megadni!
Engedd, hogy olyan tiszteletet tudjak neked megadni, amit még senki nem tudott!
Engedd, hogy mások a te felmagasztalásod igyekezetében engem felülmúljanak, és utána én őket, és így ebben a nemes versenyben a te tiszteletedben egyre jobban növekedjem, egyre erősebbé váljak, úgy, ahogyan elvárja tőlem az, Aki téged oly kimondhatatlan módon mindenki fölé rendelt.

Egyedül benned olyan páratlan módon dicsőült meg az Isten, ahogyan más szentben nem. Érted teremtette Isten a világot. Érted hívott életbe engem is az Isten. Micsoda boldogság ez nekem!

Engedd, hogy dicsérjelek téged, ó, Szűz Mária!

- Mária-szeretetét halála is megpecsételte, hiszen miközben karját nyújtotta annak, aki a halálát okozó injekcióval megölte őt,  utolsó fohásza ez volt:  „Ave Maria!”

Ezért joggal kérhetjük közbenjárását, hogy Szent Maximián Mária Kolbe atya, a Szűzanya hűséges gyermeke – könyörögj értünk!

Igen, Kolbe atya megmutatta, hogy igenis ott van Mária a mennyben, aki segít, ha kérjük, azt mondta: „A Szeplőtelen Szűz … testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.” – de hogyan? Hát őt sem mentette meg a szenvedéstől?! Sőt, még jobban rácsodálkozhatunk erre, ha még a következőket is tudjuk róla:

Lengyelorszában a háború kitörése után hamarosan letartóztatták, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta. Itt sokat szenvedett: egyszer a börtönbeli közös cellájukba belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: ,,Igazán hiszel ebben?!!'' Majd a válaszra -- Igen! -- addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. ,,Futólépés!!'' -- ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: ,,Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!'' A ,,naplopót'' deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. -- És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.

Hogy lehetnek akkor igazak a szavai: „A Szeplőtelen Szűz … testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.” És mégis igazak! Mert a szívét nem érintették a testi fájdalmak, a szíve nem tört meg, hanem szeretettel, istenim ádattal és bizalommal teli maradt mindvégig. És ez csoda volt.

Ez Mária csodája volt!

(Sőt másokat is így mentett meg: Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.'')

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nem hívőkért ajánlották föl. Később Lengyelországban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be, folyóiratot indít A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel, sőt: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap). Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így válaszolt: ,,Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk.'' Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: ,,Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta. Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket.

Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!''

De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: ,,Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg''. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.