A Zsidóknak írt levél 11. fejezete elejéről vett vasárnapi szentlecke Ábrahámot, mint a hit példaképét állítja elénk: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása…Hittel engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak…kivándorolt, a nélkül, hogy tudta volna, hová megy…Hittel áldozta föl Izsákot, amikor próbára tette Isten…”

Ferenc pápa A hit fénye kezdetű enciklikája első fejezetében – Ábrahám, atyánk a hitben - szintén Ábrahám hitét mutatja be, amikor hitünk misztériumát megközelíti. Most a keresztény hit egy szempontját, mozzanatát világítom meg az enciklika nyomán.

Ábrahám nem látja Istent, de hallja szavát és feltétlenül engedelmeskedik neki, még akkor is, amikor az Úr próbára teszi, és fia feláldozását kéri tőle, akitől az ígéret szerint utódainak kellett származni. „Meg volt győződve, hogy Isten a halottat is föl tudja támasztani. Ezért kapta vissza őt (Izsákot), mint előképet.”

A pápai enciklika így magyarázza Ábrahám történetét: egy isteni hívás és egy ígéret. Ábrahám engedelmeskedik Isten szavának, útnak indul, bár nem látja a jövőt. A hit „lát” olyan mértékben, amennyiben előrehalad engedelmeskedve a Szónak. „Nem a múltra szegezi tekintetét, hanem emlékezve Isten ígéretére, képes lesz megnyílni a jövőnek, és így hite fényt sugároz útja során. Látjuk, hogy a hit, amennyiben – paradox módon - 'emlékezés a jövőre' (memoria futuri), szorosan kapcsolódik a reménységhez.” Isten hűséges, megtartja ígéretét, ezért hűsége a legbiztosabb, rendíthetetlen alapja hitünknek, és lehetővé teszi a folytonosságot időben folytatott utunk során. Isten hűséges az emberhez, és azt akarja, hogy mi is hűségesek legyünk hozzá. Szent Ágoston írja: „Az az ember hűséges, aki hisz az ígérő Istennek; a hűséges Isten az, aki megtartja azt, amit ígért az embernek.”

A pátriárkák hite az ígéretek folytán Krisztusra irányult, aki eljövendő volt. Krisztus eljött és most már a keresztény hit Krisztusra összpontosul: megvallása annak, hogy Jézus az Úr, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (Róm 10 9). Krisztus kimondta a végleges áment, igent Istennek, és ő lett a mi igenünk alapja (2Kor 1, 20). Jézus Krisztus Isten irántunk való szeretetének végleges kinyilatkoztatása: „Mi hittünk a szeretetnek” (1Jn 4, 16).

Most pedig idézek egy szakaszt XVI. Benedek reményről szóló enciklikájából. (Spe salvi, 26-27) (Megjegyzem, Ferenc pápa jórészt átvette elődje hitről szóló fogalmazványát, így szoros kapcsolat van a két dokumentum között.) „Nem a tudomány váltja meg az embert. Csak a szeretet váltja meg az embert. Ez először a tisztán evilági területen érvényes. Ha valaki megtapasztalja életében a nagy szeretetet, ez a ’megváltás’ pillanata, amely új értelmet ad életének. De hamarosan azt is fölismeri, hogy a neki ajándékozott szeretet önmagában nem oldja meg életének problémáját. Ez a szeretet veszélyeztetett. A halál szétzúzhatja. Az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége van arra a bizonyosságra, melynek alapján azt mondhatja ’… semmi el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van’ (Róm 8, 38-39; vö. Gal 2, 20) …Az embernek igazi, nagy s minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki ’mindvégig’, a ’beteljesedésig’ (vö. Jn 13, 1; 19, 30) szeretett és szeret. Akit megérint a szeretet, az kezdi sejteni, mit jelent igazában: ’élet’. Kezdi sejteni, mit jelent a remény szava, mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől az ’örök életet’ várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos…És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, Aki az élet Forrása…”

(Zsid 11, 1-2.8-18; Lk 12, 32-48)

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír