Testvéreim! Sorsfordító időket élünk és próbálunk katolikus választ találni a kérdéseinkre. Henri Boulad jezsuita atya gondolatait idézem, melyek a Magyar Kurírban jelentek meg néhány évvel ezelőtt. Olvassátok figyelemmel, hiszen ő testközelből ismeri az iszlámot!

Henri Boulad SJ: Álljatok ellen!
Interjú
Henri Boulad jezsuita atya szeptember 27-én, a Nemzetközi Krisztusi Szolidaritás szervezet által szervezett konferencián tartott előadást az iszlám terjedéséről. Előadását követően a Magyar Kurír beszélgetett vele arról, hogy mit tehetünk kultúránk, vallásunk, hagyományaink védelmében, és arról, hogy hogyan kerülhetjük el a személytelen, csak az intézményességre hagyatkozó szolidaritás buktatóit.

– Boulad atya, előadásában Ön az iszlám európai tejedéséről, és ennek veszélyeiről beszélt. Milyen tanácsot tud adni ennek fényében az európai embereknek? Mit tehetünk kultúránk, vallásunk, hagyományaink védelmében?
– Leglényegesebb fogalmaink ebből a szempontból: a demokrácia, a pluralizmus, a világiság és a szólásszabadság. Ezekhez mindenképpen ragaszkodnunk kell, de nem a kereszténység nevében, hanem az emberi értékekében, mert ezek egyetemesek, noha úgy gondolom, hogy keresztény hagyományokon nyugszanak. Kezetekben van a legfontosabb fegyver: az emberi jogok védelme. Mert hol vannak az emberi jogok a muzulmán országokban? Milyen emberi jogot fog hozni az iszlám Európába? Nem azért hívlak benneteket az iszlámmal szembeni ellenállásra, mert muzulmánellenes vagyok, nem. Hanem azért, mert tiltakozom egy olyan értékrend ellen, amely ellentétes az európai kultúrával, mely az ember tiszteletére, és a szabadság, egyenlőség, testvériség elvére épül.

– Igen, de mit tehetünk konkrétan?

– Álljatok ellen.

– Ellenállni, de hogyan?

– Nem szabad engedni olyan vallási oktatást, amely fanatizmusra nevel. Ellen kell állni a gyorsuló világnak, és nem szabad olyan törvényeket hozni, mint Angliában, ahol elfogadták az iszlám törvénykezést, a saríát, amely így néhány napja belekerült az angol törvényekbe, mert így az alkotmányaitok, a törvénykezésetek ki lesznek téve az iszlám kénye-kedvének. Nem szabadna elfogadnotok, hogy a nyugati társadalmaitok ki legyenek téve akármilyen terroristának, aki fenyeget benneteket.

– Ezek mind állami szintű intézkedések. De mit tehet az egyes ember?

– Sok mindent tehetnek az emberek. Beszéljenek a problémákról, járjanak nyitott szemmel, és lássák meg, hogy Szudánban például rabszolgaság van. Mondok egy példát. Franciaország támogatta Omar el-Bechirt, aki emberiség elleni bűnöket követett el, és ez felháborító. Él egy 80 éves nő Strasbourgban, akinek a 85 éves férje Alzheimer kórban szenved, és folyamatos ápolásra szorul. És ez az idős nő, aki éjjel-nappal ápolja a férjét, amikor hallott arról az akcióról, amit Szudánban vezetek, petíciót nyújtott be a köztársasági elnöknek – aki akkor Chirac volt – és 400 aláírást gyűjtött össze, hogy tiltakozzon Franciaország Szudánnal kapcsolatos politikája ellen. Ez a nő megértette, hogy tehet valamit. És amit tett, bármelyikünk megteheti. Bármelyikünk képes olyasmit tenni, amivel megmozdítja az egész bolygót. Ha mindenki úgy érezné, hogy neki személyesen köze van mindahhoz, ami körülötte zajlik, akkor képes volna megváltoztatni az egész világot. Te is, én is, ő is, és bármelyikünk.

Hogy mit tehetünk konkrétan? Isten értelmet adott nekünk, hogy gondolkozzunk. Nem tőlem kell megkérdezni, hogy mit tehetünk. Mindenki tehet valamit. Hogy mit? Ezt nem nekem kell megmondanom, hanem mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Mindenkinél egyénileg kell ezt eldönteni. Van, amit meg tud tenni, és van, amit nem. A lényeg, hogy amit meg tud tenni, azt tegye is meg. Nem kell ehhez más, mint meghallani az Úr hívását, aki mindig megmondja, kire hol és miben van szüksége.

– Azon gondolkodva, hogy van-e mégis valamilyen kapcsolódási pont a mindennapi életben a kereszténység és az iszlám között, a szolidaritás jutott eszembe. Az, hogy a szükséget szenvedő embertársainkon segítenünk kell, az iszlámban is nagyon fontos parancs. Közelebb lehetne-e egy kicsit hozni egymáshoz a két vallást ebből a szempontból?

– Igen, egészen biztosan. Párbeszédet kell folytatnunk a szolidaritásról, az igazságról, a kultúráról, az emberi jogokról. A vallási párbeszédet azonban kerüljük, ez nem vezet sehová. A többi párbeszéd azonban igen! Ezek racionális és jogi alapokon nyugszanak, és ezeken a területeken egyet tudunk érteni.

– A mai világban még a segítség is egyre inkább személytelen. A legtöbbször szervezetek, és nem egyének segítenek a rászorulóknak. Ön hogy látja ezt a problémát?

– 12 évig voltam a Nemzetközi Karitász vezetője, és ezen a nyáron több előadást is tartottam a Karitász dolgozóinak. Azt mondtam nekik: Tegyétek bele a lelketeket a munkátokba. Tegyetek egy mosolyt az emberi kapcsolataitokba. Tegyetek bele egy barátságos pillantást, egy kis kedvességet, amikor a másikra néztek. A segítség nem abból áll, hogy: Kenyeret kérsz? Nesze, itt egy jegy. Tejet akarsz? Nesze, itt egy jegy. Lakás kellene? Menj a másik ablakhoz. Nem. Emberi módon kell segítenünk a rászorulóknak.

– Jézus Krisztus is mindig a másik személy, a felebarát iránti szeretetről beszél, a személyességről.

– Igen, a személyes oldal az, amit fejlesztenünk kell. Nem akarom azt mondani, hogy ez teljesen hiányzik, de valós a veszély, hogy intézményessé, bürokratikussá válunk, gépekként, rutinból működünk, és személytelenül segítünk a rászorulókon. Természetesen nem a segélyszervezetek megszüntetése a megoldás, hanem az, hogy belülről lélekkel töltjük meg őket.

Magyar Kurír