A végéhez közeledő esztendőben a magyar- és a világegyháznak több kiemelkedő eseménye is volt. Ünnepi beszélgetésünkben ezekre tekintünk vissza Erdő Péter bíborossal.

Az egész világot váratlanul érte XVI. Benedek pápa február 11-i lemondása. Hogyan fogadta a hírt annak idején bíboros úr?

– Azt hiszem, velem együtt mindenki meglepődött a világegyházban, hiszen utoljára sok évszázaddal ezelőtt fordult elő, hogy egy pápa lemondott a tisztségéről. Ugyanakkor megértéssel fogadtuk a döntést. Emlékeztünk II. János Pál utolsó hónapjaira, a betegségére, a szenvedésére. Tudtuk, hogy Benedek pápa bíborosként mindezt közvetlen közelről élte át, és az utolsó pillanatokig ott volt Boldog János Pál mellett. Nyilván ezek a személyes tapasztalatai is közrejátszottak a döntésében. Azt hiszem, mind a ketten tanúságot tettek: János Pál a hősies kitartásával, ahogyan élete utolsó leheletéig pápa maradt, s még haláltusáját is a média nyilvánossága előtt vívta – Benedek pedig az alázatával, amikor azt mondta: úgy érzi, fizikailag már nem képes eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek, amivel a pápaság jár.

Talán nem túlzok azzal a megállapítással, hogy José Bergoglio argentin bíboros megválasztása meglepetésnek számított.

– A világsajtó ugyan emlegette az ő nevét is, de közel sem annyit, mint néhány más bíborosét. Az régóta téma volt, hogy mikor lesz Európán kívüli pápa. Először Olaszország határain lépett át a pontifikátus, hiszen kétszer egymás után olyan európai egyházfőt választottak, aki nem olasz. Most viszont olyan olasz származású egyházfőt kaptunk, aki Argentínában született és működött. Aki sok mindent magával hozott a latin-amerikai egyház stílusából és tapasztalataiból. Erre a világegyháznak pont a mai időben nagy szüksége van. Az a fajta közvetlen stílus, amelyet Ferenc pápa a kezdet kezdetétől felmutatott a világnak, úgy tűnik, nagyon sok ember szívéhez elhatol. Még a vallásukat nem gyakorlókéhoz is.

A pápa székfoglalása óta több mint nyolc hónap telt el. Ferenc pápával kapcsolatban milyen személyes elményire emlékszik vissza legszívesebben?

– Megválasztása előtt ugyan néhányszor találkoztunk, de szoros kapcsolatban nem voltunk, már csak azért sem, mert ő nem azok közé tartozott, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy személyesen intézzenek ügyeket a római kúriánál. Azok közé sem tartozott, akik előadássorozatokkal vagy nagy ünnepségek vezérszónokaként járják be a világot. Ő nem folytatott kampányt, sem korábban, sem a választás előtti hetekben.

A személyes megismerésben sokat jelentett, hogy a konklávé előtt és alatt a bíborosok sokat beszélgetnek egymással. Közös latin-amerikai ismerőseink is közelebb hoztak egymáshoz, így például Maradiaga bíboros, a honduras-i püspöki konferencia elnöke, aki már járt Budapesten, és a Pázmány egyetem díszdoktora. Vele és Bergoglio bíborossal együtt sok érdekes dologról beszélgettünk, például a Buenos Aires-i Katolikus Egyetemről, amely – mint argentin bíborosnak – egyik szívügye volt. De szóba kerültek más katolikus intézmények is, és természetesen beszéltünk a társadalmak belső életéről, azok megosztottságáról.

Nemcsak Latin-Amerikára igaz, hogy a nagy nemzetközi társaságok olykor a természeti kincseket olyan brutális módon bányásszák ki, amely az ott lakó emberek megélhetését lehetetlenné teszi. Például lecsapolják a régió vízbázisát azért, hogy külszíni fejtéssel bányászhassák ki az arnyat valamelyik tó fenekéről. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa annyira fontosnak tartja az ivóvíz kérdését.

A Szentatya 2014 őszére a család témájában rendkívüli püspöki szinódus hívott össze, s ennek főrelátorává bíboros atyát nevezte ki. Mit kell tudnunk a rendkívüli szinódusról, és a megbízatásról?

– Rendkívüli szinódust akkor indokolt összehívni, ha nagyon fontos és sürgős ügyről van szó. Ez a harmadik eset, hogy ilyenre sor kerül. Tehát a Szentatya úgy ítélte meg, hogy a családok témája nagyon fontos és sürgős ügy. Egyébként majdnem ugyanez a témája a 2015-ös rendes szinódusnak is. A kettő között, 2015 szeptemberében tartják a családok világtalálkozóját, az Egyesült Államokban. Tehát három nagy nemzetközi katolikus esemény is foglalkozik majdnem pontosan ugyanazzal a témával.

Hogy ez mennyire fontos, mindenkit érintő téma, azt igazolják a világ püspöki karaihoz elküldött kérdőívek is. A főrelátor feladata, hogy összegezze a visszaküldött válaszokat. Ezekből kell megalkotni a rendkívüli szinódus munkaokmányát, amelyet újból megkapnak a püspöki karok. Erre már szövegszerű javaslatok is érkeznek, s ezeket is felhasználva készül el az a dokumentum, amely a rendkívüli szinóduson a vita alapjául szolgál. Ennek lezajlása után összesíteni kell a felszólalások lényegi tartalmát, amiből összefoglaló jelentés születik. Ezt a szinódusi záró üzenet követi, amit maguk a szinódusi atyák fogalmaznak meg, valamint egy fölterjesztés, javaslat a Szentatya felé. Utána Ferenc pápa kezében van a döntés, hogy ezek alapján apostoli buzdítást ad ki, vagy intézkedéseket hoz, esetleg a következő szinódus anyagát ezekre való tekintettel pontosabban meghatározza.

A magyar egyház kiemelkedő eseménye volt október 19-én Sándor István vértanú szalézi testvér boldoggá avatása. A kommunista diktatúra vértanúja ő is, hasonlóan az elmúlt években boldoggá avatott magyarokhoz. Miben más mégis az ő életpéldája?

– Sok olyan vértanúja volt ennek az időszaknak, akiket egyszerűen csak megöltek, vagy elhurcoltak a lakásukról, és csak évek múlva derült ki, hogy az illető meghalt. Ilyen volt például Boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök, aki a kistarcsai internáló táborban szenvedett vértanú halált. Brenner János rábakethelyi káplánt kicsalták a plébániáról és útközben gyilkolták meg. Aztán voltak olyanok is, akiket börtönbe vittek, és az ott elszenvedett kegyetlenségek következtében haltak meg.

Sándor István vértanúsága abban tér el a többiekétől, hogy őt egy bírósági tárgyalás után ítélték el és végezték ki. Ez az eljárás – amint azt a történelmi kutatások is egyértelműen igazolják –, teljes egészében koncepciós per volt. Nyilván a fiatalok körében végzett munkája eleve is vörös posztó volt a rendszer szemében, s hogy az általa lelkipásztorilag vezetett ifjúmunkások közül néhányat még az ÁVO-ba is besoroztak, az már olyan körülmény volt, ami végzetessé vált számára. Ő azonban önként választotta a nehéz tanúságtételt, mert ugyan lett volna lehetősége, hogy elmeneküljön az országból, de ő itt akart maradni, mert úgy érezte, itt van dolga. Klasszikus példája annak, ahogy a hivatása áldozata lesz valaki.

Mit lehet tudni Mindszenty bíboros boldoggá avatásási eljárásáról?

– Sok éve már Rómában van az ügye, s nincs olyan formális határozat, amely a boldoggá avatási eljárást megállítaná. Sőt, a dokumentáció rendkívül bőséges, ebből lassan elkészül a positio, amely reméljük, hamarosan benyújtásra kerül. De ekkor még mindig csak a hősies erényekről dönt a kongregáció, szükség van egy elismert csodára is.

A hivatalos sorrend egyébként: először a hősies erényekről tárgyalnak, s amikor erről megszületett a decretum, akkor vizsgálják csak meg, hogy a bejelentett esemény hivatalosan is elfogadható-e csodának.

Mindszenty bíboros úr esetében is külön döntésre lesz szükség, a csodát illetően. Vannak természetesen imameghallgatások, különböző bejelentések, s bízunk benne, lesz közöttük olyan, amelyet hivatalosan is elismernek.

Ez év szeptemberétől a kormány bevezette a kötelező hit- és erkölcstanoktatást az általános iskolák első- és ötödik osztályában. Milyenek az eddigi tapasztalatok?

– Pontosan megfogalmazva: alapszabályként az erkölcstan oktatása a kötelező, amely helyett valamelyik felekezet hit- és erkölcstan oktatását is lehet választani. Aki nem nyilatkozik, az civil erkölcstant fog tanulni.

A szervezés körül voltak átállási nehézségek, amelyek a hitoktatóink figyelmét próbára tették, de azt hiszem, ha minden részről megvan a korrektség, a jóindulat, akkor stabil rendszerré válhat, anélkül, hogy bárki számára kellemetlen vagy korlátozó lenne.

A jelentkezők számának tekintetében van egy kis emelkedés, ami azért nem akkora, hogy áttörésről beszéljünk. Eddig valamivel 30 % alatt volt az általános iskolákban a fakultatív katolikus hittanra járók aránya. Most 34 % feletti országosan az átlaga azoknak, akik első- és ötödik osztályban a mi hitoktatásunkat választották.

Továbbá kérdéses, hogy azok, akik hitoktatásra járnak, eljutnak-e a templomba is? A gyerekek nem kis része ugyanis olyan családból jön, ahol nem szokás vasárnap misére menni. Ez tehát külön figyelmet és igyekezetet kíván a hitoktatók és a plébániák részéről. Ebből is látszik, hogy a hitoktatás is egyfajta missziós helyzetet jelent.
 
Bíboros úr főpásztori tevékenységét áttekintve szembetűnő, mennyire fontosnak tartja az egyházközségek személyes felkeresését.

– Nagy örömmel válaszolok erre a kérdésre. A püspök kötelességei között szerepel, hogy egyházmegyéje plébániáit végiglátogassa. Ez a lelkipásztori, vagy kánoni látogatás részben a személyek és a dolgok állapotának felmérésére szolgál, de jó alkalom a személyes találkozásra is a helyi közösségekkel.

Örömteli tapasztalatom, hogy az utóbbi húsz évben a plébániákon igencsak megerősödött a közösségi élet. Majdnem mindenütt működnek házaspárokból, családokból álló csoportok, s ezek szoros kapcsolatot tartanak egymással: együtt imádkoznak, közösen vesznek részt egyházi eseményeken, de az élet gyakorlati vonatkozásaiban is segítik egymást. Sok pozitívumot látok a lelkiségi mozgalmak és a karitász csoportok munkájában is. Tapasztalataim alapján mondhatom, hogy 5–10 ezer közé tehető azok száma, akik rendszeresen önkéntes karitatív munkát végeznek, s az ő segítő kezük legalább 70 ezer, de lehet, hogy több rászoruló embert elér.

December 4-én ünnepélyes keretek között vehette át bíboros atya a Ferencváros díszpolgára címet. A főváros IX. kerületéhez köthető élményei biztosan meghatározók voltak életében.

– A család 49 évvel ezelőtt költözött Ferencvárosba, amikor még a kerület arculata igencsak más volt. Jó, hogy az ember ennyi időn keresztül láthatja ugyanazt a környéket, mert a napi életben elsősorban a bajokat vesszük észre, de nagyobb távolságból szemlélve azt kell mondanom, hogy a IX. kerület, vagy akár maga Budapest azelőtt nem volt ilyen szép és rendezett.

Fontos megemlíteni azt is, hogy ebben a kerületben jó iskolák voltak, ahol együtt tanulhattunk különböző családokból érkező gyerekek. Magyarországon az oktatás még mindig nem szakadt jóvátehetetlenül ketté. Természetesen nálunk is vannak jobb és kevésbé jó iskolák, de még sincs áthatolhatatlan szakadék közöttük, mint például Latin-Amerikában. Ez nagyon nagy érték, de jó lenne, ha meg is tudnánk tartani.

A kerület kulturális emlékeit édesapám nagyon nagyra tartotta, ezért mi, gyerekek, külön-külön bejártuk vele az utcákat, megnéztük a szobrokat s a házak falán elhelyezett emléktáblákat; olvasgattuk, hogy ki lakott abban az épületben.

A Bakáts téri plébánia élete az egyik legmeghatározóbb élményem volt.

Meg kell említenem ennek a kerületnek a szentjét, a vértanú Salkaházi Sárát is. Itt működött, a Bokréta utcában az az intézet, ahol az üldözötteket bújtatta, ahol elfogták, ahonnan elhurcolták. Itt, a Duna-parton szenvedett vértanúhalált.

Azon a helyen, ahol a Bokréta utcai ház állt, elhelyeztünk egy emléktáblát. A karácsonyi időszak szinte állandó eseménye lett, hogy december 27-én a hívekkel közösen koszorút helyezünk itt el, majd elmegyünk az Örökimádás templomba, ahol Sára testvér közbejárását is kérjük a szentmisén.

Adja Isten, hogy a karácsonykor közénk született Krisztus, békét és szeretetet hozzon a népek közé itt Európában és szerte az egész világon!
 
Czoborczy Bence

Magyar Kurír