Az ember nagysága abból

adódik, hogy ő az egyetlen a

teremtmények közül, aki

Istenné válhat – mondja

Naziánzi Szent Gergely. Egy

kicsit erős a mi fülünknek ez a

kifejezés, de az ősegyházban

talán legelőször Lyon püspöke,

Szent Iréneusz fogalmazta meg:

„Isten emberré lett, hogy az ember Istenné legyen”.

Igen, a Szentháromság szívében van egy hely az ember számára. Jézus Krisztus emberré lett, nem emberszabásúvá, hanem emberré, és ezt az embert emeli be a Szentháromság misztériumába, ehhez hív bennünket. Ebben bizony nagy szerepe van az irgalmasságnak.

Az istenképűség azt jelenti: megvan a lehetőségünk, az adottságunk ahhoz, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez. Az átistenülés azt jelenti, hogy én Isten leszek, nem a saját erőmből, hisz ez az eredeti bűn gyökere, hanem részesedés folytán, ajándékból: Isten meg akarja velem osztani az ő életét, felkínálja azt, és ha ezt nem tudatosítjuk, nem leszünk sohasem boldogok.

Korunkban az embereknek az élmény sokkal fontosabb, mint a boldogság, és hajlamosak vagyunk összekeverni a pillanatnyi élményt a boldogsággal. Isten nem élményt akar adni, hanem boldogságot, örök boldogságot. Minden pótcselekvés, minden, ami Isten helyébe kerül az életünkben, csak élményt tud adni. Isten pedig valódi boldogságot akar adni, és ez nem más, mint az átistenülés.

Mindannyiunk életében volt már olyan pillanat, amikor azt mondtuk: ezért a pillanatért érdemes volt élni, hogyha csak ennyi lett volna az életünk, már akkor sem éltünk volna hiába. Ezek azok a pillanatok, amelyek egy picit megsejtetnek az igazi boldogságból. Ez nem plázához kötődik, nem is élményfürdőhöz, hanem sokkal mélyebb. Van valami öröm, ami mélyebb bárminél. Ha ezt nem éljük meg, ha ezt nem tapasztaljuk meg, akkor céltalanul kóválygunk. Lehet, hogy lesznek eredményeink, sikereink, amikor azt mondjuk: milyen ügyes, okos voltam, csak éppen a lényeg siklott el.

Isten nem eltitkolja, hanem ránk bízza, hogy mennyire ismerjük meg. Képesek vagyunk-e úgy odatenni az életünket, hogy ez a titok valamennyire megnyíljék a számunkra? Ő nem titkolja el, hogy átistenülésre hív bennünket. Merjünk az örök élet összefüggésében nézni mindent és mindenkit az életünkben!

Nehéz Rembrandtnak az irgalmas atyát ábrázoló képére úgy nézni, hogy ne értsük meg: a festő olyan kapcsolatban volt Istennel, hogy ki mert lépni a szokott keretek közül, és merte úgy ábrázolni az Atyát, hogy egyik keze női, másik férfiúi. Ezt a női kezet nézve eszünkbe jut édesanyánk keze, amikor fürdetett, a hajunkat mosta. Talán soha nem felejtjük el érintését. Általa Isten üzent, hogy ő így szeret. A másik kezet nézve eszünkbe juthat édesapánk keze. Létezett olyan tizenéves gyerek, akinek a számára nem az édesapja volt a legerősebb? Létezett a felnőttek közül olyan, akit az édesapja ne csapott volna nyakon; nem bármikor, hanem akkor, amikor annak ideje és oka volt, amikor szükség volt rá, amikor megállított és elgondolkodtatott. Ez az a kéz, ez az atyai szeretet, irgalom, amiben minden fölött ott van a szeretet.

Andrej Rubljov Szentháromság-ikonjánnehéz megállapítani, hogyférfiak-e vagy nők a személyek. Mert minden, ami a férfiúi létben igaz, szép és jó Isten országának vonatkoztatásában, az Istenben a legtökéletesebb mértékben megvan. És mindaz, ami a női létben igaz, szép és jó Isten országának vonatkozásában, az Istenben a legtökéletesebb mértékben megvan. Merem azt mondani: Isten férfi és nő, és úgy vár bennünket magához, magába.

A bűnbeesés után – olvassuk a Teremtés könyvében – az irgalmas Isten megbüntette az embert, kihajtotta a paradicsomból, és bőrköntöst készített neki; mondhatjuk, hogy az ő köntösét terítette rá, sugallva: „védelmem alatt vagy”. Ez a bőrköntös az irgalom kezdete az idők végezetéig. Ne felejtsük: Isten köntösét hordjuk magunkon. Így szeret Isten: amikor büntet, akkor is szeret – ez az irgalom lényege.

Még azt is megtette, hogy kerubot és lángpallost állított oda, hogy őrizze az élet fájához vezető utat. Vajon tényleg büntetés ez: azt akarja kifejezni, hogy nem mehet vissza az ember az élet fájához? Ha így odajutnánk az élet fájához, akkor soha nem istenülnénk át, akkor soha nem üdvözülnénk. Így szeret Isten. Azért állít lángpallost, kerítést, törvényt, paragrafust, egyházjogot, parancsokat, hogy éljünk, és hogy ne itt keressük az örök életet, hanem higgyük el, hogy van lehetőségünk átmenni a halálból az örök életre. Amikor büntet, akkor is szeret. A szülőnek sokszor jobban fáj, amikor bünteti gyermekét. Isten büntetése mögött mindig ott van feltétlen szeretete és irgalma.

Lukács evangéliumának 15. fejezete sokak kedvence, hiszen az elveszett bárányról, elveszett drachmáról, elveszett gyermekről szól. Gyakran arra gondolunk: én vagyok az, aki keresi az elveszettet, én gyújtok lámpát, seprem ki a házat. De vajon nem én veszek-e el a nagy segítésben, a magam hiányosságát azzal álcázva, hogy megoldom a más problémáját, mással foglalkozom. Pál apostol figyelmeztet: míg másoknak segítek, másokat üdvözítek, én magam ne legyek elvetésre méltó.

A száz bárányból, ha egy elvész, még marad kilencvenkilenc, drachmából már csak tíz van, ha egy elvész, az már egy tizede, gyerekből csak kettő van a példabeszédben, és abból vész el egy. Amikor hazajött az a gyerek, apja már messziről meglátta, eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Nem küldte el fürdeni, és nem azután ölelte át, miután ráadta a ruhát, hanem akkor és ott. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, hogyan nézett ki ez a fiú, aki már a moslékot is megette volna. Aki a disznók közé süllyedt le, annak disznószaga van. És az atya így ölelte meg. Amikor irgalomról beszélünk, elhisszük, hogy minket is így ölel magához Isten, mindazzal, ami beszennyezett?

A 136. zsoltárban ezt imádkozzuk: „Mert irgalma örökkévaló”. Nehezen tudunk mit kezdeni ezzel, mert mi időben élünk. De Isten az, aki van, aki értünk van. Az értünk levő Istennel szemben hihetetlen hála tölti el a szívünket, hiszen ő nyugodtan meglehetne nélkülünk is. Ő viszont értünk akar lenni, értünk fárad.

A teremtés indoka a szeretet. Az irgalmas Isten meg akarja osztani életét, és a teremtésben átistenülésre hív meg bennünket; teremti az embert, akit meghív az Ő életébe.

Az Ószövetségben a pészách azt jelentette, hogy Isten öldöklő angyala átugorta a zsidók házait. Ez hihetetlen távlatot nyit meg az ember előtt. Nem a zsidóktól szól az üdvösségtörténet, róluk is, minden emberről szól az üdvösségtörténet. A pészách átlépés, átugrás a rabságból a szabadságba. Mi a húsvét egyháza vagyunk és Jézus Krisztus pészáchja a halálból az életre, a mi pászkánk is: az emberi létből az isteni létbe.

Az anyaméh héberül raha­min, azaz irgalom. Az anyaméh elvonja magától a táplálékot, mert kell a gyereknek. Lehet, hogy fázik az anya, de megőrzi a magzatnak a hőmérsékletet, és ha éhezik is, a magzatnak biztosítja a táplálékot, még akkor is, ha a saját testét kell lebontania. Ez az anyaméhnek az irgalma. A liturgiában gyakran imádkozzuk: Uram, irgalmazz! Mikor ezt imádkozzuk, gondoljunk arra, hogy miként szemléli az édesanya magzatát. „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad” (Iz 49,15) – mondja az Úr a próféta által. Így irgalmas hozzánk az Isten. Az Ő irgalma örökkévaló!

forrás: vasarnap.katolikhos.ro/2334-panorama/4327-gondolatok-az-irgalmassag-eve-kapcsan