A Katonai Ordinariátus (Katolikus Tábori Püspökség) január 11-én délután 3 órakor szentmisét mutatott be katonaelődeinkért, akiknek helytállása és szenvedése fejhajtásra késztet, akik a Don melletti csatákban haltak meg, akik a harcok után vesztették életüket, akik katonaként, munkaszolgálatosként, hadifogolyként hunytak el.

Ugyanakkor évről évre – amióta csak emlékezhetünk – láthatjuk, milyen nehéz feladat ez, hiszen ilyenkor kevésnek bizonyul az értelmi megfontolás, az okos gondolkodás is megbicsaklik a számok, az adatok, a történelmi tények, megannyi szóbeli és írásos visszaemlékezés szorító bilincsében. Ilyenkor empátia is kell, és emóciók, hogy az emlékezés óráiban megpróbáljuk felidézni azok helyzetét, akiket magukra hagytak, akik sokszoros túlerővel találták szemben magukat, és elképesztő hidegben teljesítették katonai szolgálatuk feladatait.

Tudjuk, hogy a fájdalmakat nem lehet valóságosan átélni és átérezni, de talán valamennyire el lehet képzelni a tehetetlenséget, a félelmet, a csalódást és az erőfeszítést. Mindezt természetesen nem a merő búsongás miatt tesszük, hanem annak végiggondolása végett, hogy mekkora súlya van az emberi gondolatnak, a kimondott szónak, de még annak is, hogy milyen történeteken nevetünk.

A világ ugyanis – a kinyilatkoztató Isten szent hitünkben megmutatkozó tanítása szerint – az Inkarnáció, a Megtestesülés mintájára teremtetett. Ahogyan a keresztény hitvallás alapmondatában valljuk: „az Ige testé lett”, úgy a teremtett világban is így van: amit gondolunk, amit kimondunk, az testet ölt. Be kell látnunk, hogy a háború nem tőlünk független, szerencsétlen körülmények összjátéka, nem sötét erők összeesküvése ellenünk, hanem az ember belső világának kivetülése, az emberi gondolatok és szavak megtestesülése. A gonoszság a gondolatok szintjén kezdődik, ott érlelődik, aztán egyszer csak kimondjuk, aztán meg is cselekedjük, és sajnos, ahogy Radnóti Miklós írta: „kéjjel, nem csak parancsra”.

Amikor most emlékezésünkben a II. Magyar Hadsereg katonáira tekintünk, fontos lehet a felismerés: okulni kell történelmünk gyászos eseményéből, okulnunk kell katonabajtársaink sorsából. Annak idején a pántlikás gondolatok jeges és keserű véget értek.

Az antik bölcsesség szerint, a kezdetben elkövetett kis hiba a végkifejletben nagy torzulást okoz. Éppen ezért kell a rosszat és a gonoszságot csírájában elfojtanunk, mégpedig elsősorban saját magunkban. Kereszténységünk tagadja a fatalizmust – pedig az roppant kényelmes dolog –, az ember szabadságában és abban az Istenben hiszünk, aki megadta nekünk ezt a szabadságot. Nem mindegy tehát, mit teszünk, mit mondunk és mit gondolunk. Mert mindennek súlya van.

A kereszténység nem mennyei fenyegetéssel lép elénk, hanem a hétköznapi realitásokra figyelmeztet minket, melyeket a megszokás miatt sokszor már észre sem veszünk. Amikor Urunk Jézus azt mondta, hogy „minden feleslegesen kimondott szóról számot fogtok adni”, nem fenyegetőzött, hanem a realitásokhoz utalt bennünket. Nem mindegy, hogy mit beszélünk, mit gondolunk, minek örülünk. Szentmisénkben egy olyan hadsereg katonáira emlékezünk, akiket olyan eszme vitt a vágóhídra, amelyet emberi indulatok hoztak létre.

Hívő emberként nézzünk mindent a hit szemével. Ebben a szentmisében azokért imádkozunk, akik szörnyű körülmények között, magányosan haltak meg, menekültek és vívódtak a természettel és az emberi erőkkel. És mégis, ilyen körülmények között is számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai példamutatásnak, az erőn felüli teljesítménynek.

Rájuk emlékezünk a szentmisében, és azt értük és üdvösségükért felajánlva mi mást tehetnénk, mint a kereszten haldokló Megváltónk zsoltárt idéző szavát idézzük: „Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Mi is tegyük őket, életüket és emléküket az Örökkévaló Isten, az élet Ura kezébe.

Budapest, 2014. január 9.

Katonai Ordinariátus

Magyar Kurír