A Szentatya beszéde kezdetén Szent Pál thesszalonikiekhez írt első levelére hivatkozott, aki a halottak sorsával kapcsolatban ezt fogalmazta meg: „Örökké az Úrral leszünk” (2Thessz 4,17). „Hiszitek-e ezt?” – fordult a Szent Péter térre összesereglett zarándokokhoz. „Nos? Úgy tűnik, hogy nem. Hiszitek? Ismételjük együtt háromszor: És örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk! Örökké az Úrral leszünk!”

Ezután Ferenc pápa János jelenéseiből idézett: „Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.” (Jel 21,2) A pápa a misztikusok nyelvezetét alkalmazva magyarázta, hogy ez vár Isten Krisztust követő népére, az egyházra, amikor majd találkozik isteni jegyesével. „Ez nem csak képletes beszéd – hangsúlyozta –, mert valóságos menyegző lesz. Mert Krisztus, amikor hozzánk hasonló ember lett, mindannyiunkat egyesített önmagával halála és feltámadása által. Valóban eljegyzett bennünket, a jegyesei lettünk. Ez az Isten népe történetére és a mi egyéni történetünkre vonatkozó isteni terv, a szeretetszövetség beteljesedése.

János a Jelenések könyvében azt írja, hogy az egyház – Krisztus jegyese – megjeleníti a mennyei Jeruzsálemet. Ez ezt jelenti, hogy az egyház hivatása az is, hogy várossá váljon, vagyis az emberi együttélés és kapcsolatrendszer különleges jelképe legyen. Milyen szép, hogy már most szemlélhetjük – a Jelenések könyve másik képe szerint –, hogy minden nemzet, minden nép összegyűlik ebben a városban, amely Isten hajléka lesz az emberek között (vö. Jel 21, 3). Ott már nem lesz elszigetelődés, nem lesznek viszályok, társadalmi, etnikai és vallási ellentétek, hanem mindannyian egyek leszünk Krisztusban.

A látomás megerősít bennünket a reménységben. A keresztény reménység nem puszta vágyakozás, nem optimizmus. A keresztény ember számára a reménység erős, szenvedélyes várakozás: várjuk Isten szeretete misztériumának végső és végleges beteljesedését. Várakozás arra, aki eljövendő: az Úr Krisztusra, aki mindig közel van hozzánk, aki végül majd bevezet bennünket szeretetközösségébe és békéjébe. Az egyház feladata égve tartani a reménység lámpását, hogy folyamatosan ragyogjon, mint az üdvösség biztos jele, és megvilágítsa az egész emberiség előtt azt az ösvényt, amely az Isten irgalmas arcával való találkozáshoz vezet.


Ferenc pápa végül feltette hallgatóinak a kérdést: Vajon valóban várjuk-e Krisztust? Az egyház várja a jegyesét? Vajon a reménység világító és hiteles tanúi vagyunk? Közösségeink Krisztus jelenlétének és eljövetelének eleven várakozásában élnek, vagy pedig fáradtak, kimerültek a nehézségek súlya alatt? Megvan annak a veszélye, hogy a hit és az öröm lámpása kialszik! Legyünk figyelmesek! Kérjük Szűz Mária, a reménység édesanyja és az ég királynője közbenjárását, hogy a figyelem és a várakozás állapotában éljünk, már most átjárjon bennünket Krisztus szeretete, és egy napon eljussunk az Istennel való teljes szeretetközösségre.

Ferenc pápa szokása szerint a különböző zarándokcsoportokat köszöntve olaszul összefoglalta katekézisét, amelyet az illetők nyelvére fordítottak. Az arab nyelvűekhez, különösen a Közel-Keletről érkezett zarándokokhoz fordulva ezt mondta: „Kedves testvéreim! Éljetek mindig az Úr Jézus jelenlétének és eleven várásának jelében, és legyetek a reménység világító és hiteles tanúi! Az Úr áldjon meg benneteket!”

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Videó: Bonum Televízió

Magyar Kurír