JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Az éhes fiú /történet/

5 hónapja | schrancz Erika | 0 hozzászólás

Amikor tízéves voltam, olyan szegények voltunk, hogy szégyelltem iskolába járni. Kerültem a tekinteteket, mert sosem volt étel nálam. A szünetekben, amikor láttam, hogy a többiek előveszik az uzsonnájukat, elfordultam, nehogy bárki meghallja, ahogy a gyomrom a farkaséhségtől korgott. Ők szendvicseket ettek, nekem pedig csak az üres kezem és a föld alá süllyesztő megalázottság jutott. Mindig úgy tettem, mintha nem lennék éhes. Belül azonban nehéz volt. Néha még fájt is…

És mindez talán örökre egy gyermekkori titok maradt volna, ha nincs az a kislány. Egy nap adott nekem egy darabot a szendvicséből — és abban a pillanatban megértettem, mi az igazi jóság. Az első napon egyszerűen odalépett hozzám, csendben, és átnyújtotta az ebédje felét. Nem tudtam, mit mondjak. Zavarban voltam, de elfogadtam.

Attól a naptól kezdve minden nap megosztotta velem az ételét. Néha egy zsömlét, néha egy almát, néha egy darab süteményt, amit az anyukája sütött. Lassan ettem, próbáltam elnyújtani a csodát, és hosszú idő után először éreztem, hogy valaki törődik velem. Nem emlékszem, hangosan megköszöntem-e neki. Azt hiszem, igen. De a lelkemben minden nap hálát adtam érte.

Aztán eljöttek a szünetek, és utána már nem volt ott az osztályunkban. Egyszerűen eltűnt. A tanár később elmondta, hogy a családja másik városba költözött, és soha többé nem láttam.

Akkor nagyon rosszul éreztem magam, mintha valami fontosat szakítottak volna ki belőlem. Minden egyes ebédszünetkor ösztönösen hátranéztem — hátha belép, leül mellém, elém teszi a szendvicse felét, és rám mosolyog. De ő nem volt ott.

Szomorú és egyedül voltam. Értettem, hogy ő volt az egyetlen, aki észrevette a problémámat, az egyetlen, aki nem fordította el a tekintetét. Néha lehunytam a szemem, és felidéztem az arcát — jóságos, egyszerű, azzal a mosollyal, amely belülről melegít. És ezzel az érzéssel nőttem fel. Még amikor a fájdalom kissé alábbhagyott, akkor is emlékeztem: egy kislány adott nekem nemcsak kenyeret, hanem a bizonyosságot, hogy nem vagyok láthatatlan, hogy számítok valakinek.

Azt hittem, ez az emlék csak múltam árnyékaként marad meg. De tizennyolc évvel később visszatért az életembe, olyan módon, hogy kirázott a hideg.

Tegnap a kislányom hazajött az iskolából. Letette a füzeteit az asztalra, majd elővette az uzsonnásdobozát. Ahogy becsukta, hirtelen odavetette, mintha semmiség volna:— Apa, holnap csinálsz nekem két szendvicset?— Kettőt? — csodálkoztam. — Hiszen egyet sem szoktál megenni teljesen.Komoly gyerektekintettel rám nézett:— Azért, hogy holnap is meg tudjam osztani. Van egy fiú az osztályban… azt mondta, ma semmit sem evett, ezért odaadtam neki a szendvicsem felét.

Megdermedtem. Úgy éreztem, megállt az idő. Hideg borzongás futott végig rajtam. Nemcsak a lányomat láttam magam előtt, hanem azt a régi kislányt is. Azt, aki egykor megmentett az éhségtől. Ebben a gesztusban éreztem valami folytonosságot — mintha a jóság soha nem tűnt volna el, csak vándorolt volna az éveken, a generációkon át.

És megértettem: lehet, hogy soha többé nem látom azt a kislányt. Lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám. De a jósága nem múlt el — bennem maradt. És most — a lányomban él tovább.

Kimentem az erkélyre, és sokáig néztem az eget. Sírni akartam. Mert bennem egyszerre volt jelen minden — a nehéz gyermekkori emlékek, a hála, a fájdalom és valami békés öröm. Eszembe jutottak azok az iskolai esték, amikor üres gyomorral aludtam el, azt gondolva, hogy a világ igazságtalan. És rájöttem: az a kislány a maga egyszerű gesztusával megváltoztatta az életemet. Megtanított hinni, hogy még a legnehezebb időkben is lesz valaki, aki kinyújtja a kezét.

Nem tudom, hol van most. Lehet, hogy van családja, gyerekei. Lehet, hogy nem is emlékszik a fiúra, akinek a szendvicse felét adta. De én emlékszem. És emlékezni fogok, amíg élek.

És biztos vagyok benne: amíg a lányom megosztja a kenyerét egy másik gyerekkel, a jóság létezni fog. Minden kis darab kenyérben, minden apró gesztusban, amely felmelegít egy másik szívet. És ha csak belegondolok, összeszorul a torkom… és annyi év után először, újra sírni tudtam.

Címkék: