Egy keresztény nem zarándokolhat önmagában, mert maga Jézus csatlakozott népe zarándokútjához – állapította meg a pápa május 15-én, csütörtökön reggel, a vatikáni Szent Márta-Ház kápolnájában bemutatott szentmisén. A Vatikáni Rádió híradása.

A napi első olvasmányból kiindulva a Szentatya az apostolokról beszélt, akik hirdetik Jézust, de nem vele kezdik az igehirdetést, hanem népe történetével. Jézust nem lehet megérteni e nélkül a történet nélkül, mivel ő a célja, a történet őfelé halad. A keresztény ember nem elszigetelt atom, hanem egy néphez: az Egyházhoz tartozik. Az Egyház nélküli keresztény pusztán elméleti dolog, nem reális – magyarázta a pápa.

„Nem lehet megérteni a keresztény embert önmagában, mint ahogy nem lehet megérteni Jézust sem egyedül. Jézust Krisztus nem az égből pottyant, mint egy hős, aki a megmentésünkre siet. Nem. Jézus Krisztusnak története van. Mondhatjuk azt is: Istennek története van, mert együtt akart zarándokolni velünk. Egy keresztény ember a történelem nélkül, nép nélkül, Egyház nélkül érthetetlen. Laboratóriumi, művi dolog, amely nem adhat életet.”

Isten népe egy ígérettel folytatja zarándoklatát. Fontos, hogy ezt a dimenziót szemünk előtt tartsuk életünkben. Ez az emlékezet dimenziója.

Egy keresztény emlékezetébe vési népe történelmét, emlékszik az útra, amit népe megtett, emlékszik Egyházára, egész múltjára. Ez a nép pedig a végső ígéret felé tart, a teljesség felé. Ezért a keresztény nő, férfi az Egyházban reménnyel teli. Az ígéret reménye az övé, amely nem csal meg – magyarázta a pápa.

Múlt – jelen – jövő: e három dimenzió így jelenik meg életünkben: a keresztény mindig az emlékezés kegyelméért fohászkodik. Előretekintve a remény élteti, a jelenben követi Isten zarándokútját és megújítja vele a szövetséget. Szüntelenül azt mondja az Úrnak: ’Igen, akarom a parancsolatokat, az akaratodat, követni akarlak’. A szövetség embere ő, és mi ezt a szövetséget ünnepeljük mindennap a szentmisében.

Homíliája végén Ferenc pápa így fohászkodott: „Gondoljunk keresztény identitásunkra, mely egy néphez, az egyházhoz való tartozásban fejeződik ki. Enélkül nem vagyunk keresztények. A keresztséggel léptünk be az Egyházba, ott vagyunk keresztények. Ezért kell, hogy szokásunkká váljon kérni az emlékezés kegyelmét; hogy emlékezzünk Isten népének zarándokútjára, de saját személyes történetünkre is: mit tett Isten velem, az életemben, hogyan vezérelt utamon. A remény kegyelmét kérni, amely nem azonos az optimizmussal! Kérni a kegyelmet, hogy mindennap megújítsuk a szövetséget az Úrral, aki hívott bennünket. Fohászkodjunk az Úrhoz, hogy adja meg ezt a három kegyelmet, amelyek szükségesek a keresztény identitáshoz.”

Magyar Kurír