A napi evangéliumi szakasz Szent Lukács könyvéből (Lk 16,19–31) a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszédét tárja elénk. Ez a történet emlékeztessen minket, hogy ma sem szabad önmagunkba zárkóznunk és semmibe vennünk a városainkban élő szegényeket és hajléktalanokat – mondta a szentatya.

Fürkészd ki, Uram, a szívemet. Nézd meg, hogy a hazugság útján járok-e és vezess engem az élet útján! – utalt a pápa az antifóna szavaira, majd a zsoltárról (Zsolt 1,1–4. 6.) elmélkedve hangsúlyozta: az, aki az emberben bízik és a testre támaszkodik, vagyis a hiúságra, a gazdagságra, az eltávolodik az Úrtól; az, aki az Úrban bízik, termékeny, míg az, aki saját magában, a hatalomban és a kincsekben bízik, az meddő. Veszélyes, csúszós az az út, amin akkor járok, ha csak a szívemre hagyatkozom: a szív ugyanis megbízhatatlan.

Amikor egy ember saját zárt közegében él, és önnön javainak, sikerének, hiúságának, biztosnak hitt létének levegőjét szívja be és csak önmagában bízik, akkor elveszíti tájékozódó képességét, elveszti az iránytűt és nem tudja, hol vannak a határok – folytatta Ferenc pápa. – Éppen ez történik a dúsgazdaggal, akiről Lukács evangéliuma beszél: életét lakomák között töltötte és nem törődött a háza előtt lévő szegénnyel. Pedig tudta, ki volt ez a szegény ember. Amikor Ábrahámmal beszél, azt mondja: „Küldd el nekem Lázárt!” Vagyis tudta, hogy hívják! Csak nem érdekelte. Bűnös ember volt? Igen. De a bűn állapotából vissza is lehet térni: bocsánatot lehet kérni, és az Úr megbocsát. Ezt a gazdag embert a szíve halálos útra vitte, olyannyira, hogy már nem volt visszaút. Van egy pont, egy pillanat, egy határ, amelyről már nehezen lehet visszafordulni: amikor a bűn romlottsággá válik. Ez az ember nem bűnös volt, hanem romlott. Mert tudott a sok nyomorúságról, de ő boldogan tengette napjait és nem törődött semmivel.

Átkozott az az ember, aki önmagában bízik, aki szívében bízik – mondta Ferenc pápa, utalva az első zsoltárra, amely hirdeti: „Boldog az az ember, aki az Úrban bízik.” – Semmi sem kiszámíthatatlanabb, mint az emberi szív, és nem egykönnyen gyógyul meg. 

Mit érzünk szívünkben, amikor az utcán egy hajléktalant látunk, vagy kolduló gyerekeket? „Ezek ahhoz az etnikumhoz tartoznak, akik lopnak…”, gondoljuk magunkban. A hajléktalanok, a szegények, a sorsukra hagyottak, a jól öltözött hajléktalanok is, akiknek nincs pénzük, hogy kifizessék a lakbért, mert nincs munkájuk… Mit érzek őket látva? Talán azt, hogy hozzátartoznak a városképhez, mint egy szobor, mint egy buszmegálló, a postahivatal? Hogy a hajléktalanok is a város részét alkotják? „Mindez normális?” – tette fel a kérdést a szentatya, majd arra figyelmeztette a híveket, hogy ha mindezek a dolgok normálisként tűnnek fel a szívünkben, arra gondolva, hogy „én eszem, iszom, és időnként alamizsnát adok, hogy csökkentsem bűntudatomat”, akkor nem jó úton járunk.

A pápa ismételten leszögezte: észre kell vennünk, mikor lépünk rá a bűntől az erkölcsi romláshoz vezető csúszós útra. Mit érzek, amikor a tévéhíradóban látom, hogy valahol lebombáztak egy kórházat és sok gyerek meghalt? Elmondok egy imát és úgy teszek, mintha mi sem történt volna? Belép-e ez a tragikus esemény a szívembe, vagy olyan vagyok, mint ez a gazdag, akinek szívébe Lázár drámája, amely iránt több szánalmat éreztek a kutyák, mint ő, soha nem lépett be? Ha így lenne, akkor az azt jelentené, hogy „a bűntől az erkölcsi romlás felé haladok”.

Ezért kérjük az Urat: „Fürkészd ki, Uram, a szívemet! Lásd meg, ha rossz úton járok, ha ráléptem arra a csúszós útra, amely a bűntől az erkölcsi romláshoz vezet, amelyből nincs visszaút.” A bűnös, rendszerint ha megbánja bűnét, visszafordul a jó útra; a korrupt ezt nemigen teszi meg, mert önmagába zárkózik. „Fürkészd ki, Uram, a szívemet és láttasd meg velem, melyik úton járok!” – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír