Legyetek bátor keresztények, a reménybe horgonyozva, viseljétek el a nehéz pillanatokat is – erre buzdított a pápa január 17-én, kedden reggel a vatikáni Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A keresztények élete bátor élet – utalt a pápa a napi szentleckére (Zsid 6,10–20). – A zsidókhoz írt levélben szereplő buzgóság, bátor előrehaladás legyen a mi hozzáállásunk is az élethez. Úgy, mint azoknak, akik a győzelemre edzik magukat a stadionban. A szentlecke azonban a lustaságról is szól, amely a bátorság ellentéte. A lustaság nem más, mint „lefagyasztva” élni, azért, hogy minden változatlan maradjon.

A lusta keresztények azok, akiknek nincs kedvük továbblépni, akik nem harcolnak azért, hogy a dolgok megváltozzanak, hogy új dolgok jöjjenek, melyek mindenki javát szolgálnák. Ők a lusta, a parkolópályán lévő keresztények, akik kellemes parkolót találtak maguknak az Egyházban. És amikor keresztényekről beszélek, akkor világi hívőkre, papokra, püspökökre egyaránt gondolok, mindenkire. Mennyi ilyen, parkolópályán álló keresztény van! Számukra az Egyház nem más, mint egy parkoló, ahol őrzik az életüket, és a lehető legnagyobb biztonságban érezhetik magukat – mutatott rá a pápa. – Ezek a mozdulatlan keresztények eszembe juttatják, amit a nagyszüleink mondtak annak idején: „Vigyázz, mert az állóvíz, amelyik nem folyik, az poshad meg leghamarabb!”

Mitől lesznek bátrak a keresztények? A reménytől. A lusta keresztényeknek azonban nincs reménységük, ők „nyugdíjban vannak”. Persze jó dolog nyugdíjba menni sokévi munka után, de az egész életünket nyugdíjban tölteni, az nem szép! A remény az a horgony, amelybe kapaszkodva küzdhetünk a nehéz pillanatokban is. Erről szól a mai nap üzenete: a reményről, amely nem csal meg, a reményről, amely biztos és szilárd horgony az életünkben. A remény a horgony: kivetettük, és rákapaszkodtunk a kötélre. A remény harcot jelent. A mindennapok harcában a remény a távlatok erénye, nem a bezárkózásé. A remény talán a legkevésbé érthető, de a legerősebb erény – fogalmazott a szentatya.

„Igen, atyám – mondhatnátok –, de vannak rossz pillanatok, amikor minden sötétnek látszik, mit tegyek?” Kapaszkodj a kötélbe, és bírd ki. Senki nem ajándékba kapja az életet, bátornak kell lenni ahhoz, hogy előremenjünk, és kibírjuk. A bátor keresztények sokszor hibáznak, de mindannyian hibázunk. Aki előrehalad, hibázhat, míg aki egy helyben áll, látszólag nem hibázik. És amikor nem lehet haladni, mert minden sötét, minden zárva van, akkor ki kell bírni, állhatatosan – folytatta Ferenc pápa.

Majd azt kérte, hogy nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdéseket: Vajon bezárkózott vagy a távlatokba tekintő keresztények vagyunk? Vajon a nehéz pillanatokat át tudjuk-e vészelni a remény tudatában, mely nem csal meg, mert tudjuk, hogy Isten nem csal meg minket? Milyen vagyok én? Milyen az én hitéletem? A távlatok, a remény, a bátorság, az előrehaladás jellemzi? Vagy olyan langyos, hogy még a rossz pillanatokat sem bírja ki?

Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy, amint a könyörgésben imádkoztunk, felülemelkedjünk önzésünkön, ugyanis a mozdulatlan, a parkolópályán vesztegelő keresztények önzők. Csak önmagukat nézik, nem tudják fölemelni a fejüket, nem tudnak Istenre tekinteni. Az Úr adja meg nekünk ezt a kegyelmet – fohászkodott kedd reggeli homíliája végén a szentatya.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír