Azok az emberek, akik tudnak várni, a várakozás közben szilárd reményt táplálnak. Ezek a keresztények egy nép, amelyet Jézus egyesített minden „ellenségeskedésen” túl. A pápa Lukács evangéliumához (Lk 12,35–38) és Pál apostol Efezusiakhoz írt leveléhez (Ef 2,12–22) fűzte gondolatait.

Az evangéliumi szakaszban Krisztus így buzdítja a tanítványokat: „Hasonlítsatok azokra az emberekre, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki.” Jézus „boldognak” nevezi azokat a szolgákat, akik urukat ébren várják, égő lámpással. A következő jelenetben Jézus „asztalhoz ülteti” szolgáit, és kiszolgálja őket. Az első szolgálat, amit a Mester tesz a keresztényeknek, az az, hogy önazonosságot ad nekik. „Krisztus nélkül nincs identitásunk” – magyarázta Ferenc pápa, majd idézte Szent Pál szavait: „Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől.” Jézus eljött hozzánk, hogy „állampolgárságot” adjon nekünk, egy néphez való tartozást, névvel, vezetéknévvel. „Ezáltal békesség nélküli ellenségekből Krisztus eggyé tett bennünket vérével, lebontva a közöttünk lévő válaszfalakat” – mondta Ferenc pápa.

Mindnyájan tudjuk, hogy amikor nincs béke közöttünk, akkor egy fal választ el bennünket egymástól. Jézus felkínálta szolgálatát, hogy lebontsa ezt a falat, hogy találkozhassunk. Ha megosztottak vagyunk, akkor nem barátok, hanem egymás ellenségei vagyunk. Jézus még ennél is többet tett: mindnyájunkat kiengesztelt Istenben. Kiengesztelt minket Istennel, ellenségből baráttá, idegenből Isten gyermekeivé váltunk. Az utca emberéből, a jövevényekből „szentek polgártársai és Isten házanépe” lettünk – idézte ismét Pál apostolt a pápa. Jézus mindezt megtette eljövetelével. De milyen feltétellel? Azzal, hogy várjuk őt, amint a szolgák várják urukat. 

Várjuk Jézust. Aki nem várja Jézust, aki becsukja az ajtót Jézus előtt, az nem hagyja, hogy Jézus véghezvigye művét; békét, közösséget teremtsen, állampolgárságot, sőt nevet adjon. Jézus nevet ad nekünk. Isten gyermekeivé tesz bennünket. Ez a Jézusra való várakozás jelenti a keresztény reménységet. A keresztény a remény embere. Tudja, hogy az Úr eljön. Valóban eljön. Nem tudjuk az órát, de eljön hozzánk. De nem azért, hogy egymástól elszigetelve, ellenségként találjon ránk. Nem, hanem úgy, ahogy Ő szolgált minket: közeli barátként, békességben élve.

A Szentatya feltette a kérdést: „Egy keresztény hogyan várja Jézust? Én egyáltalán várom, vagy nem várom őt? – kérdezhetnénk magunktól. Hiszek-e ebben a reményben, hogy Jézus eljön? Nyitott-e a szívem, hogy meghalljam azt, amikor kopogtat az ajtón, amikor kinyitja az ajtót? A keresztény olyan ember, aki tud Jézusra várni, és ezért a remény embere.”

A pogány ezzel szemben – és mi, keresztények, hányszor viselkedünk pogányokként – elfelejtkezik Jézusról, csak önmagára gondol, a saját dolgaira, nem várja Jézust. Az önző pogány úgy tesz, mintha isten lenne: „Egyedül is jól megvagyok.” Ez az ember rosszul végzi, név, barátság, hovatartozás nélkül – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: a Vatikáni Rádió angol szekciója

Magyar Kurír