Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk – fogalmazott a vízkereszt napján bemutatott szentmise homíliájában Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában.

Ferenc pápa Jézus megjelenésének napján (epifánia) arra kérte az ünneplő közösséget, gondolják át, mit jelent kereszténynek lenni. Mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta visszatartani őket, hogy eljussanak céljukhoz? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk.

A napkeleti bölcsek csillagkövető útján

Ez a Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak Izrael népéhez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek képviselnek. Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra irányítja ma az egyház a figyelmünket, hogy elmélkedjünk róluk,  és imádkozzunk.

Ezek a napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt az első olvasmányban. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fénye vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.

Az igazi világosság keresése útján

A mágusok a hagyomány szerint bölcs emberek, a csillagok tudósai, akik az eget kémlelik, egy olyan kulturális és hiedelmek szőtte összefüggésben, mely jelentőséget tulajdonított a csillagoknak, és úgy vélte, befolyásolják az emberi sorsokat. Ezek a bölcsek azokat a férfiakat és nőket képviselik, akik az Istent keresik a világ vallásaiban és filozófiáiban. Olyan keresés ez, melynek soha nincs vége.

A bölcsek nekünk is az utat jelzik, amelyen járnunk kell az életünkben. Ők az igazi világosságot keresték: „Lumen requirunt lumine”, ahogy vízkereszt egyik liturgikus himnusza mondja, éppen a bölcsek tapasztalatával összefüggésben: fényt követve, világosságot keresnek. Isten keresésére indultak, látván a csillag jelét.

A Lélek indítására – személyes találkozásra várva

A Szentlélek hívta őket, és ő indította őket útra. Ezen az úton történik meg a személyes találkozásuk az igaz Istennel. Menet közben megannyi nehézséggel kell szembenézniük. Amikor megérkeznek Jeruzsálembe, elmennek a királyi palotába, mert magától értetődőnek találták, hogy az új király királyi palotában születik. Ott elvesztik szem elől a csillagot, és egy kísértéssel szembesülnek, amit az ördög állít nekik: ez Heródes kelepcéje. Érdeklődést mutat ugyanis a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcsek Heródes palotájában a sötétség és vigasztalanság időszakán mennek át, amit a Szentlélek kegyelmével sikerül legyőzniük, aki a Szentírás prófétai jövendölésein keresztül beszél. Ezek azt jelzik, hogy a Messiás Betlehemben, Dávid városában születik.

Kettős próbatétel

Ekkor ismét útra kelnek, és újból megpillantják a csillagot: az evangélista megjegyzi, hogy „nagy örömöt”, igazi vigaszt éreztek. Betlehembe érkezve „megtalálták a gyermeket, anyjával, Máriával”. A jeruzsálemi megkísértés után most ez volt számukra a második, a nagy próbatétel: elutasítani ezt a kicsinységet. Ellenben ők „leborultak, és imádták őt”, miközben értékes, jelképes ajándékot adtak neki. Mindig a Szentlélek kegyelme segít: az a kegyelem, mely a csillagon keresztül meghívta és az úton vezérelte őket, most bevezeti őket a titokba. A Lélek indítására eljutnak annak a felismerésére, hogy Isten szempontjai nagyon különböznek az emberek szempontjaitól, hogy az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. A bölcsek így az igazi hitre való megtérés példaképei, akik inkább hittek Isten jóságában, semmint a hatalom tünékeny fényességében.

A titok: Isten lealacsonyítja önmagát

Most tehát feltehetjük a kérdést magunknak: milyen az a titok, amiben Isten elrejtezik? Hol találkozhatok vele? Magunk körül háborúkat látunk, gyermekekkel való visszaélést, kínzásokat, fegyverkereskedelmet, emberkereskedelmet… Mindezen valóságban, ezekben a legkisebb testvéreinkben, akik e nehézségek miatt szenvednek, ott találjuk Jézust (vö. Mt 25,40.45). A jászol egy olyan utat tár elénk, mely merőben különbözik az e világ mentalitása által sóvárgott úttól: ez az Isten lealacsonyodásának az útja, rejtett dicsősége a jászolban, a kálvária keresztjén, a szenvedő testvérben és nővérben.

Az útmutatás jelén való botránkozás nélkül

A bölcsek beléptek a titokba. Emberi számításokból a titokba jutottak. Ez lett a megtérésük. És a miénk? Kérjük az Urat, hogy mi is megélhessük a napkeleti bölcsek tapasztalatának ugyanazon útját, ami megvéd és megszabadít azoktól a kísértésektől, melyek elrejtik a csillagot. Kérjük az Urat, hogy mi is mindig nyugtalankodva kérdezzük: „Hol a csillag?” – amikor – a világ szemfényvesztése mellett – szem elől tévesztettük azt. Kérjük az Urat, hogy mindig új módon ismerjük meg az Isten titkát, és hogy ne botránkozzunk az útmutatás jelén: a jászolba fektetett és pólyába csavart gyermeken (Lk 2,12). Kérjük az Urat, hogy alázattal merjük kérni tőle, mutassa meg nekünk a Fiát. Kérjük az Urat, hogy legyen bátorságunk megszabadulni a képzelgéseinktől, önhittségünktől, saját fényeinktől, és hogy keressük ezt a bátorságot a hit alázatával, hogy találkozhassunk a Világossággal, a Fénnyel, ahogy a szent bölcsek tették. Ámen.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Radio Vatikan

Magyar Kurír