Homíliájában a pápa a napi első olvasmányt kommentálta, amely Dávid haláláról szól (1Kir 2,1–4.10–12). A király életét népe szolgálatában töltötte el. A Szentatya három dolgot hangsúlyozott: az első, hogy Dávid népe körében halt meg. A végsőkig megélte Isten népéhez való tartozását. Bűnöket követett el, saját magát „bűnösnek nevezte”, de soha nem hagyta el Isten népét.

Bűnös igen, áruló nem! – foglalta össze a lényeget Ferenc pápa. Kegyelem, ha a végsőkig Isten népével vagyunk. Kegyelem, ha az Egyházban, Isten népe körében halunk meg. Ez az első, amit szeretnék hangsúlyozni – mondta homíliájában a pápa. Kérjük mi is a kegyelmet, hogy otthon, az Egyházban haljunk meg.

Ez kegyelem, amelyet nem lehet megvásárolni. Isten ajándéka, amelyet kérnünk kell: Uram, add meg nekem ezt az ajándékot, hogy otthon, az Egyházban haljak meg! Bűnösök vagyunk mindnyájan, de nem vagyunk árulók! Nem vagyunk korruptak! Az Egyház anya, aki így is szeret minket, akkor is, amikor piszkosak vagyunk, de az Egyház megtisztít: ő anyánkként szeret minket.

A pápa második megfontolása: Dávid nyugodtan, békében hal meg, annak a bizonyosságában, hogy a túlvilágra megy, atyáihoz. Ez egy másik kegyelem: annak a kegyelme, hogy reményben halunk meg, annak tudatában, hogy a másik oldalon várnak bennünket. A másik oldalon folytatódik az otthon, a család, nem leszünk egyedül. És ez egy olyan kegyelem, amelyet kérnünk kell, mert tudjuk, hogy az élet utolsó pillanatai küzdelmesek, és a gonosz lelke meg akarja kaparintani zsákmányát.

A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz gyakran mondta élete vége felé, hogy lelkében harc dúlt, és amikor a jövőre gondolt, arra, ami a halál után várta a mennyekben, hallott egy hangot, ami ezt mondta: „De hát ne legyél ostoba, a sötétség vár rád. Csak a sötétség, semmi más nem vár rád!”

Az ördög, a sátán hangja volt, aki nem akarta, hogy Kis Szent Teréz Istenre bízza magát. Reményben halni meg, Istenre bízva magunkat: kérjük ezt a kegyelmet! Már most bízzuk magunkat Istenre az élet kis ügyeiben és nagy problémák esetében is: mindig bízzuk magunkat Istenre! Ha ez szokásunkká válik, növekedik a reményünk. Meghalni otthon, reményben halni meg.

Ferenc pápa végül Dávid örökségére mutatott rá. Olyan sok botrány van az örökségek körül – emlékeztetett rá. Botrányok, amelyek megosztják a családokat. Dávid ezzel szemben negyven évi kormányzást és szilárd, erős népet hagy maga után. Egy népi mondás azt tartja, hogy minden embernek hagynia kell maga után egy gyermeket, ültetnie kell egy fát és írnia kell egy könyvet.

Tegyük fel a kérdést: „Milyen örökséget hagyok azoknak, akik utánam jönnek? Egy élet örökségét? Tettem annyi jót, hogy az emberek apaként, anyaként szeretnek engem? Ültettem-e fát? Adtam életet, bölcsességet? Írtam egy könyvet? Dávid ezt hagyja fiának örökségbe: „Légy erős és légy férfi. Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol, járj az Ő útjain, tartsd meg szertartásait, parancsait, végzéseit s intelmeit.”

Ez az örökség: keresztény tanúságtételünk, amelyet örökségbe hagyunk másoknak. Néhányan közülünk nagy örökséget hagynak: gondoljunk a szentekre, akik az evangéliumot olyan nagy erővel élték meg, hogy egy életutat és életmódot hagynak számunkra örökségbe.

„Íme, a három dolog, ami megérinti szívemet a Dávid haláláról szóló rész olvasásakor: kérjük a kegyelmet, hogy otthon haljunk meg, az egyházban haljunk meg; kérjük a kegyelmet, hogy reményben, reménnyel haljunk meg; és kérjük a kegyelmet, hogy szép örökséget hagyjunk magunk után, olyan örökséget, amely keresztény életünk tanúságtételéből áll. Szent Dávid adja meg mindannyiunk számára ezt a három kegyelmet!” – fejezte be csütörtök reggeli homíliáját a Szentatya.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír